113. rész

.:: Lucas Szemszöge ::.

– Biztos nem akarsz inkább haza menni? – kérdezte Shelly miközben leültem a kanapéra.

– Kihagyom, hogy a nyakamon lógjon, nem vagyok kölyök.

– Fel sem tudsz menni a lépcsőn.

– De csak kell egy kicsit pihennem, mondták hogy mozoghatok. Kell úgy megközelítőleg tizenvalahány perc és fel fogok menni azok a 21 lépcsőn.

– 22 lépcső van.

– Az az egy darab már nem számít, onnan csak pár lépés az ágyam, alszok egy jót és sokkal jobb lesz holnap.

– Ebben azért nem lehetsz olyan biztos.  

– Gipszeltél már be a lábam, akkor is boldogultam.

– Jól van, ha ennyire nem akarsz hallgatsz rám, legalább kérsz valamit inni?

– Van otthon narancslé?

– Igen.

– Jó nagy pohárral.

Feltettem a lábam az asztalra, és kortyolgattam az italomat. Shelly mellém telepedett le, és elkezdte a hajam piszkálni. Rádőlt a vállamra, majd kezemet simogatta. Több mint egy óráig élveztem a társaságát, majd minden erőmet össze szedtem és felbicegtem a lépcsőn. Megkönnyebbülés volt ledőlni az ágyra, ledobtam magamról a pólómat és magamra húztam a takarót. 

– Be fekszel mellém?

– Előbb lezuhanyzok – simított végig az arcomon majd elment.

Bekapcsoltam a laptopot és megnézte mi történt míg lábadoztam. Kaptam bár jobbulást e-mailt, meg a főnököm mondta, hogy amint tudom folytatni a munkát szóljak, mert úgy tudja lábon lőttek, szóval tudok írni; annyira kedves. Minden mérgemet elfejtettem mikor Shelly jött ki a fürdőből az én pólómban; nem is lehet szavakba önteni, mennyire tetszik. Ezt szégyennek veszel elvégre abból élek meg, hogy írok azt.

– Min gondolkozol?

– Azon, hogy szégyen vagyok saját magamnak. Író vagyok vagy mi fene azt nem tudom szavakba önteni mit is gondolok most. Majd keresek valamilyen kurzos, hogy megint vissza álljon a fejem a rendes kerék vágásba, manapság nagyon lassan forgok benne a kerekek.

– Mitől forognak lassabban?

– Komolyan meg kell ezt kérdezned? – néztem rá döbbentem, de csak egy bólintással válaszolt nekem. – Nem érdekel a kitalált világom, most minden meg a valósba amit abba is bele írtam. 

– Végül is akkor most jó vagy nem? – kapcsolta le a villanyokat. 

– Igen is meg nem is, de most nem akarok erről beszélgetni. Gyere ide! – emeltem fel a paplant, majd belebújt mellém. Lekapcsolta a maradék villanyt, felé fordítottam a fejem, ő meg az egész testét. Oda hajolt és adott egy puszit a számra. Visszahúztam egy rendes csókra és a mellkasomon aludt el. Fájdalom ellenére azért nekem is csak sikerült elaludnom.

Reggel felültem és megropogtattam a csontjaimat, nagy nehezen elbicegtem Wc-re utána azonnal ültem is vissza az ágyra. Pokrócból hajtogattam magamnak lábtámaszt, majd a laptopot az ölembe vettem és próbáltam vissza erőszakolni az agyam a fiktív világba; nagyon nem akart. Sokkal jobban foglalkoztatta az ágy másik felén fetrengő lány. Úgy aludt, hogy a szája kicsit nyitva volt, még a nyelve hegye is kilógott rajta. Hangosan vette a levegőt, sőt egyszer meg is nyalta az ajkait; ez volt az a pont amikor feladtam és inkább figyeltem. 

Biztos a tudat alattija figyelmeztette, hogy nézik, mert szinte kiugrott az ágyból, mikor meglátta, hogy csak én vagyok egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében vissza ült az ágyra.

– Rosszat álmodtál? – simítottam végig a hátán.

– Majdnem, de felriadtam arra, hogy figyelnek, nem szeretem.

– Sajnálom. 

– Mindegy, már lényegtelen, kérsz kávét valamit?

– Egy kávé jól esne. 

– Akkor főzök – csatolta fel a haját, majd megindult az ajtó felé.
– Lent hagytam a szemüvegem azt is fel tudnád hozni? – kiabálta utána.
– Persze. 
Nyomkodtam a telefonom, mikor konkrétan rám rontottak. Anyám és apám jelent meg az ajtóba. 
– Voltunk bent meglátogatni, mikor láttuk, hogy nem vagy ott megkérdeztünk Nelson-t. Tudod mit csinált? Elfutott – támadott le anya, miközben le ült az ágy szélére.
– Biztos csipogtak neki, csak ti nem hallottátok.
Anyám akart valamit kérdezni, de elvonta a figyelmét az ajtóban megjelenő Shelly, ahogy a kávémból kortyolgatott. Haja már teljesen szétcsúszott, azért nem lógott csak bele a szemébe, mert a szemüvegemet feltette. Pólóm az oldalán fent akadt a bugyijába, így tökéletesen láttam a markolni való combját.
Döbbenettől még az italát is elfejtette lenyelni. Vett egy mély levegőt, majd oda jött és átnyújtotta a bögrét, majd után a szemüveget.
– Kiviszem Marley-t – akart megindulni, de meghúztam a ruháját, hogy ne legyen ki a feneke.
– Ez meg ki volt? – mutatott felé anya, csodálkozva.
– Shelly, a barátnőm – kortyoltam bele a kávémba. 
– Mióta? 
– New York-ba találkoztam vele.
– Mikor megy vissza? – csillant fel a szeme.
– Há, soha! – nevettem fel, és apám feltartotta a kezét amibe bele csaptam.
– Louis! – lökte meg anyám.
– Ha én – mutatott saját magára –, elfogadtam miszerint az egyetlen kislányom hamarosan férjhez megy, akkor itt az ide lenyelned a keserű pirulát, felnőtt a kicsi fiad fogad el, senki nem halt még ebbe bele és mielőtt azt mondanád te leszel az első, NEM.
– De.
– Nem, akár meddig akarod folytatni nem fogod elkerülni a tényt, hogy nekem van igazam. Elő tudom adni azt a szent beszédet amit akkor mondtál mikor Soffy kezét megkérték, vagy csak elfogadod.
– Elfogadom – sóhajtott fel megadóan.
– Kösz – biccentettem apa felé, aki csak vissza mosolygott rám, majd magához ölelte anyát fél karral és a hajába fúrta a haját. 
– Gyere menjünk – állt fel és mind a két kezénél fogva felhúzta. – Majd beszélünk.
– Sok szerencsét a lenyugtatásához – tátogtam felé, mire csak kacsintott egyet, majd elnyelte őket a folyosó.
Nem kellett sokáig egyedül ülnöm, mert megjelent az én hűséges társam. Szétdögönyöztem a képét, majd lefeküdt a lábamhoz. Shelly óvatosan bekukucskált mikor meggyőződött, hogy rajtam kívül nincs semmilyen másik ember a szobába beljebb merészkedett.
– Miért nem mondtad, hogy át fognak jönni a szüleid, akkor hamarabb elmentem volna.
– Mert nem tudtam róla, hogy átjönnek. Megtudták, hogy nem vagyok a kórházba ezért azonnal ide jöttek, haza akartak rángatni.
– Lehet, hogy ott jobb lenne neked, nem vagyok én ápolónő. 
– Nekem nem is kell, de gyere már ide – paskoltam meg magam mellett az ágyat. Neki támasztotta a hátát a fejfának és onnan figyelt.
– Szeretném ha figyelnél rám. Azért jöttem ide, mert nekem ez már az otthonom, ez az egyik és talán a legfontosabb a másik, meg hogy miattam hagytad ott NY-t, milyen barát lennék ha egy kis bibi miatt rohannák anyámhoz?
– Kis bibi, millimétereken múlt, hogy tudod használni a lábad, nem csak húzod magad után, mint valami cupákot – fordult teljes testével felém mire, megfogtam az arcát és oda húztam egy csókra. Tiltakozni akart, mikor leszedtem a csatot a hajából teljesen megadta magát nekem.