.:: Soffy Szemszöge ::.
Nem is tudom megmondani, hogy mi a rosszabb. Az kapitányságon ahol lutifutinak néznek, mert én vagyok az egyetlen nő. Ha tudnák, hogy kik a szüleim akkor nem ugráltatnának, de nem azért akarok jó helyre kerülni, mert van pár igen befolyásos család tagom. Egyedül akarom végig szenvedni, nem kell nekem segítség a jelvény megszerzéséhez, mint az egyetlen bátyámnak. Bár ő nem ezzel akar foglalkozni, ez csak egy segítség neki. Jobban bele gondolok, hogy a kapitányságon mi történik meg otthon, akkor egyértelműen el tudom dönteni mi a rosszabb.
Nelson most már teljes állásba dolgozik a kórháznak, így vannak éjszakák amikor egyedül vagyok a hatalmas házba. Még nem szoktam hozzá hogy saját házunk legyen, főleg hogy ekkora. De még nem is zavar abba a legjobban ha éjszakás hanem, hogy másnap annyira be van lassulva. Ezért a szabad napjainkat meg az éjszakáinkat arra szenteljük, hogy megszervezzük az esküvőt amit a szemét szülei miatt nem tudtunk dátumot választani. Már minden meg van szervezve csak idő pont kell, évek kérdése is meg lesz.
Most is egy ilyen csodálatos találkára megyünk, hogy hátha ma végre meg tudunk egyezni.
- Hányadik alkalom hogy anyádékhoz megyünk? - csatoltam be a cipőmet.
Nelson most már teljes állásba dolgozik a kórháznak, így vannak éjszakák amikor egyedül vagyok a hatalmas házba. Még nem szoktam hozzá hogy saját házunk legyen, főleg hogy ekkora. De még nem is zavar abba a legjobban ha éjszakás hanem, hogy másnap annyira be van lassulva. Ezért a szabad napjainkat meg az éjszakáinkat arra szenteljük, hogy megszervezzük az esküvőt amit a szemét szülei miatt nem tudtunk dátumot választani. Már minden meg van szervezve csak idő pont kell, évek kérdése is meg lesz.
Most is egy ilyen csodálatos találkára megyünk, hogy hátha ma végre meg tudunk egyezni.
- Hányadik alkalom hogy anyádékhoz megyünk? - csatoltam be a cipőmet.
- Talán a tizedik, de sokkal jobb mint az első alkalom amikor találkoztunk. Tudod amikor apám bekerült a kórházba hozzám kertül volna, de inkább törött lábbal indult meg haza. - nyitotta ki az ajtót előttem.
- Az elsőtől tényleg jobb, már be is engednek a házba. - zártam ki a kocsit.
- Lehet, hogy már eljutunk az előételig.
- Nem hiszem. - ráztam meg a fejem és indítottam is a kocsit.
Az út alatt nem beszéltünk. Egyetlen egyszerű okból, nem akartam megint menni és ezen egy kicsit össze is kaptunk. Kezd elegem lenni ebből az egészből, de tudom, hogy Nelson-nak mennyire fontos ezért valameddig még kitartok és utána fogom őket elküldeni a pokolba. Azon belül is a legmélyebb bugyraiba, sőt meg is szurkálnám őket.
- Nekem miért nem lehet egy aranyos anyósom, aki mindig mosolyogva fogod, sütivel a kezébe? - szálltam ki a kocsiból, és neki támaszkodtam. Nelson oda jött mellém, és fél karral átölelt.
- Mert anyámat nem láttam még őszintén mosolyogni, meg szerintem a konyhába csak enni szokott.
- Akkor is igazságtalanság. - sóhajtottam fel, majd magamra erőltettem egy mosolyt és megindultam Nelson kíséretével a bejárati ajtóhoz. Bekopogott rajta, várta hátha valaki beenged. Volt amikor kint maradtunk, mert azonnal ránk csapták az ajtót. Húga nyitott ajtót, mikor meglátott rám nyújtotta a nyelvét és a fejét magasra emelve ment be a konyhába.
- Még mindig utálom a családod. - suttogtam a fülébe.
- Tudom, de nekem fontos hogy ott legyenek az esküvőn, elvégre egyszer házasodok. - karolt át.
- Honnan tudod? Lehet hogy annyira elviselhetetlen leszek hogy azonnal otthagysz.
- Lassan három éve élek együtt veled, az utolsót külön házba, nem tudsz szerintem olyan mutatni amivel elijesztesz.
- Akkor jó. - dőltem rá a vállára, és sajnos megérkeztünk a konyhába.
Az asztalon úgy volt megterítve, hogy az egyik oldalt két tenyér a másik oldalon meg három. Már jó indul az egész. Kár hogy táblát nem tettek a székek felé, hogy számkivetettek.
- Anya, apa. - biccentett feléjük Nelson majd leült.
- Mrs. és Mr. Cross. - minden udvariaskodás nélkül leültem a mellette lévő székre
Feszültséget a levegőben vágni lehetett. Az összes hang amit hallottam a kés és a villa karcolása a tányéron. Túl éltük a vacsorát és ez volt a leghosszabb idő, amit egy fedél alatt töltöttünk.
- Szóval hajlandóak vagytok eljönni az esküvőmre? - szegezte nekik Nelson a kérdést.
- Még mindig egy Tomlinsont akarsz elvenni? - emelte fel a hangját az anyja.
- Nem lennék Tomlinson ha meg tudtuk volna tartani már az esküvőt és nem kellene itt szórakozni. - morogtam, de szerintem csak Nelson hallotta.
- Azt mondtátok hogy akkor mutassak be valakit ha már meg akarunk házasodni. Parancsoljatok megtettem a kérésetek. - kell fel, és rácsapott az asztalra.
- Három évre eltűntél, azt sem tudtunk rólad hogy egyáltalán élsz, és még azt hiszed, hogy mosolyogni fogunk amikor elveszed ezt a boszorkát. - tette ugyan ezt az apja is.
- Ilyen szépet sem mondtak még ma nekem. - tettem keresztbe a lábam, majd hátra dőltem a széken.
- Ne szívd mellre. - tette Nelson a kezét a vállamra.
- Hidd el ha magamra vettem volna, akkor már tudnának róla.
- Nem fogunk elmenni, ha ott lesz a Tomlinson család is. Minden egyes alkalommal elmondtam, hogy ezt tartsd tiszteletbe. - csapott az öklével az asztal az apja.
- Én meg azt mondtam, hogy ne a csökönyös hülye vitátok határozza meg az én életem. Csak ott kell lenned azt ha unod le is léphetsz. Nem értem miért olyan nehéz megtenni.
- Én tudom. - dörzsöltem össze a kezem - Nem elég hogy Tomlinson vagyok, - kezdtem el számolni az ujjaimon - de még sem ügyvéd sem orvos nem vagyok. Míg egyetemen tanultál az alatt ismerkedtél meg velem, miattam jöttél el itthonról, majdnem három évig nem hallottak felőled, és ez szerintünk mind az én hibám. Ki hagytam valamit? - fordultam az anyja felé mosolyogva.
- Nem mindent felsoroltál. - kortyolt bele a borjába.
- Tudjátok mit elegem van ebből az egészből. Ha akartok jöttök ha nem, engem már kicsit sem érdekel. Majd a postás hozza a meghívót. - Nelson felkelt és szinte kivágtatott az ajtóhoz.
- Boszorka nem mész? - szegezte nekem a kérdést az apja.
- Én soha nem tenném ki a fiamat annak, hogy választani kelljen a régi meg az új élete között.
- Mit tudsz te a nevelésről? A fiunknak mi csak a legjobbat akarjuk. - suttogta az anyja.
- Akkor nem tudják mit jelent az, hogy legjobb. - keltem fel az asztaltól, majd jó hangosan bevágtam magam után az ajtót. Nelson a kocsi körül sétált a fejét lehajtotta és folyamatosa morgott.
- Akarsz vezetni, akkor legalább eltereled a gondolataid. - nyújtottam felé a kulcsot.
- Köszi, beszéltél velük még?
- Igen elmondtam a véleményem, majd bebasztam az ajtót.
- Remélem valami sértést is mondtál.
- Hasonlót. - nyitottam ki az ajtót és beültem az anyós ülésre - Kellene neked is egy kocsi, nem tudod mindig az enyémet elvinni ha menned kell.
- Próbálod elterelni a gondolataim.
- Nem hanem megosztottam veled a gondolataim. m
- Igazad van de előbb éljük túl az esküvőt, és utána foglalkozunk a kocsival.
- Nem igaz, hogy nem hagyod elterelni a gondolataidat.
- Úgy tudtam. - nevetett fel.
- Nekem miért nem lehet egy aranyos anyósom, aki mindig mosolyogva fogod, sütivel a kezébe? - szálltam ki a kocsiból, és neki támaszkodtam. Nelson oda jött mellém, és fél karral átölelt.
- Mert anyámat nem láttam még őszintén mosolyogni, meg szerintem a konyhába csak enni szokott.
- Akkor is igazságtalanság. - sóhajtottam fel, majd magamra erőltettem egy mosolyt és megindultam Nelson kíséretével a bejárati ajtóhoz. Bekopogott rajta, várta hátha valaki beenged. Volt amikor kint maradtunk, mert azonnal ránk csapták az ajtót. Húga nyitott ajtót, mikor meglátott rám nyújtotta a nyelvét és a fejét magasra emelve ment be a konyhába.
- Még mindig utálom a családod. - suttogtam a fülébe.
- Tudom, de nekem fontos hogy ott legyenek az esküvőn, elvégre egyszer házasodok. - karolt át.
- Honnan tudod? Lehet hogy annyira elviselhetetlen leszek hogy azonnal otthagysz.
- Lassan három éve élek együtt veled, az utolsót külön házba, nem tudsz szerintem olyan mutatni amivel elijesztesz.
- Akkor jó. - dőltem rá a vállára, és sajnos megérkeztünk a konyhába.
Az asztalon úgy volt megterítve, hogy az egyik oldalt két tenyér a másik oldalon meg három. Már jó indul az egész. Kár hogy táblát nem tettek a székek felé, hogy számkivetettek.
- Anya, apa. - biccentett feléjük Nelson majd leült.
- Mrs. és Mr. Cross. - minden udvariaskodás nélkül leültem a mellette lévő székre
Feszültséget a levegőben vágni lehetett. Az összes hang amit hallottam a kés és a villa karcolása a tányéron. Túl éltük a vacsorát és ez volt a leghosszabb idő, amit egy fedél alatt töltöttünk.
- Szóval hajlandóak vagytok eljönni az esküvőmre? - szegezte nekik Nelson a kérdést.
- Még mindig egy Tomlinsont akarsz elvenni? - emelte fel a hangját az anyja.
- Nem lennék Tomlinson ha meg tudtuk volna tartani már az esküvőt és nem kellene itt szórakozni. - morogtam, de szerintem csak Nelson hallotta.
- Azt mondtátok hogy akkor mutassak be valakit ha már meg akarunk házasodni. Parancsoljatok megtettem a kérésetek. - kell fel, és rácsapott az asztalra.
- Három évre eltűntél, azt sem tudtunk rólad hogy egyáltalán élsz, és még azt hiszed, hogy mosolyogni fogunk amikor elveszed ezt a boszorkát. - tette ugyan ezt az apja is.
- Ilyen szépet sem mondtak még ma nekem. - tettem keresztbe a lábam, majd hátra dőltem a széken.
- Ne szívd mellre. - tette Nelson a kezét a vállamra.
- Hidd el ha magamra vettem volna, akkor már tudnának róla.
- Nem fogunk elmenni, ha ott lesz a Tomlinson család is. Minden egyes alkalommal elmondtam, hogy ezt tartsd tiszteletbe. - csapott az öklével az asztal az apja.
- Én meg azt mondtam, hogy ne a csökönyös hülye vitátok határozza meg az én életem. Csak ott kell lenned azt ha unod le is léphetsz. Nem értem miért olyan nehéz megtenni.
- Én tudom. - dörzsöltem össze a kezem - Nem elég hogy Tomlinson vagyok, - kezdtem el számolni az ujjaimon - de még sem ügyvéd sem orvos nem vagyok. Míg egyetemen tanultál az alatt ismerkedtél meg velem, miattam jöttél el itthonról, majdnem három évig nem hallottak felőled, és ez szerintünk mind az én hibám. Ki hagytam valamit? - fordultam az anyja felé mosolyogva.
- Nem mindent felsoroltál. - kortyolt bele a borjába.
- Tudjátok mit elegem van ebből az egészből. Ha akartok jöttök ha nem, engem már kicsit sem érdekel. Majd a postás hozza a meghívót. - Nelson felkelt és szinte kivágtatott az ajtóhoz.
- Boszorka nem mész? - szegezte nekem a kérdést az apja.
- Én soha nem tenném ki a fiamat annak, hogy választani kelljen a régi meg az új élete között.
- Mit tudsz te a nevelésről? A fiunknak mi csak a legjobbat akarjuk. - suttogta az anyja.
- Akkor nem tudják mit jelent az, hogy legjobb. - keltem fel az asztaltól, majd jó hangosan bevágtam magam után az ajtót. Nelson a kocsi körül sétált a fejét lehajtotta és folyamatosa morgott.
- Akarsz vezetni, akkor legalább eltereled a gondolataid. - nyújtottam felé a kulcsot.
- Köszi, beszéltél velük még?
- Igen elmondtam a véleményem, majd bebasztam az ajtót.
- Remélem valami sértést is mondtál.
- Hasonlót. - nyitottam ki az ajtót és beültem az anyós ülésre - Kellene neked is egy kocsi, nem tudod mindig az enyémet elvinni ha menned kell.
- Próbálod elterelni a gondolataim.
- Nem hanem megosztottam veled a gondolataim. m
- Igazad van de előbb éljük túl az esküvőt, és utána foglalkozunk a kocsival.
- Nem igaz, hogy nem hagyod elterelni a gondolataidat.
- Úgy tudtam. - nevetett fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése