52. rész

.:: Tiffany Szemszöge ::.

– Basszus el fogok késni – estet ki az ágyból. A fejét be is verte az éjjeli szekrénybe.

– Honnan? – néztem le rá.

– Az egyetemről – nyitotta ki a szekrényét, majd miközben lefelé rohant vette fel a ruháit.

Magamhoz öleltem a párnáját, majd próbáltam vissza aludni.

– Valamit elfejtettem – jött vissza.
– Mit? – ültem fel, közben meg magamhoz öleltem egy párnát.
Két keze közé fogta az arcom, majd adott egy gyors csókot és elviharzott.

Mosolyogva visszadőltem. A párnával takartam az arcom, hogy senki se tudja meg mennyire vagyok boldog, pedig nincs itt senki.

– Minden részletre kíváncsi vagyok – ült le az ágyra Soffy. – Bár felesleges bármit is mondanod. Anyáék szobájából leselkedtünk, hogy mikor jöttök haza. Reggel meg Lucas lerohant, mert sietett, utána vissza, mert fent hagyta a táskáját, de táska nélkül jött. De azért érdekel. Mondj már valamit.

– Minek? – keltem fel, majd megindultam lefelé.

Lent a konyhába Lucas szülei ültek és kávéztak.

– Kávét? – kérdezte az apja, mire csak bólintottam.

– Nem mond semmit – ült le Soffy, majd lassan lefejelte az asztalt.

– Nem menekülsz, amíg mindent el nem mesélsz – vette rám magát Zoe.

– Miért ilyen fontos?

– Mert hét éves kora óta utánad sír. Amikor kiderült, hogy vissza jöttél szét esett. Amikor meg Scottal jöttél össze egy hétig ki sem kelt az ágyból. Szóval érdekel, hogy még pátyolgatni kell a kis lelkét vagy végre a sarkára állt – dörzsölte a kezét Louis.

– A sarkára állt – ittam bele a kávémba, hogy ne látszódjon mennyire pirultam el.

– Végre – adtak ötöst egymásnak.

– Tényleg Lucas mondta, hogy Dr. Edison segédje játszotta el a nővér szerepet – dobott fel egy témát Zoe.

– Igen, azt mondta, hogy egy öröké valóság mire ide érnek.

– Kár, hogy Cross – sóhajtott Lucas anyja, Zoe.
– Te pasit szemelsz a lányomnak? – akadt ki az apja, Louis.

– Latolgatom a lehetőségeket, csak az a vezetéknév nem tetszik nekem.

– Mi a baj a Cross családdal? – kérdeztem.

– Én sem tudom, hallgatom – könyökölt fel Soffy.

– A világ legidegesítőbb ügyvédjei. Ha soha nem találkoztok velük, akkor jártok a legjobban. Egyszer nagyon csúnyán keresztbe tettek nekünk, bár nem szánt szándékkal, de attól mi még nem fogunk megbocsátani.

– Beszélsz ma Liammel? – kérdezte Soffy.

– Be jöhetsz velünk, egy óra és indulunk.

– Bemegyek.

Az az egy óra nagyon gyorsan eltelt. Éppen, hogy csak fel tudtam készülni a sokra amit várt.

– Szia apa – köszöntem az asztalánál ülőnek.

– Nézzenek oda ki téved haza? Nem is lepődök meg, hogy nem szóltál. Bár egy hétre jöttél gondolom utána megint szó nélkül léptél volna le. Kiderül, hogy van egy lányom, nem kell egyedül lennem erre leérettségizik, és lelép, de én vagyok a szemét, hogy nem értem meg miért – mondta nekem a kedves szavakat.

Nem mondtam neki semmit, csak otthagytam és megindultam vissza Lucashoz. Tudom hogy nincs otthon, de ott legalább szívesen látnak. Óvatosan nyitottam az ajtókat, hogy Soffy ne tudja, hogy visszajöttem. Egyedül akartam lenni, nem kell senkinek sem a társasága. Szobába Marley feküdt az ágyon. Mellé feküdtem, majd magamhoz öleltem.

Éreztem, hogy az ágy behuppan mellettem. Elfordultam, hogy még véletlenül se látszódjon az arcom. Rámerített egy pokrócot, majd oda feküdt mellém, és átölelt.

– Te nem egyetemen vagy?

– Ellógtam.

– Hogy?

– Elfelejtettem lenémítani a telefont, szóval órán Steve megszólalt. Mindenki oda kapta a fejét amikor; Itt Steve, Lucasnak órája van, kíván valami üzenetet hagyni a fiának? Amikor meghallottam, mint valami örült kapkodtam utána, el is ejtettem végig csúszott a padlón és a tanár lábánál állt meg. Felvettem majd megláttam az üzenetet, amit anya irt, és megindultam. Lucas mész valahová? Kért számon a kedvenc tanárom. Még nem láttál akkora bunkót. Igen, haza. válaszoltam neki, majd már mentem is az ajtóhoz, de el állta az utam. Miért mennél haza az óra közepén, ez illetlenség. Amúgy ez a kedvenc mottója, sajnos még nem tudom elég hitelesen elő adni, de gyakorlom. Mert meghalt a macskám, Miss Bolyhoska Hercegnő, rögtönöztem, bár adhattam volna neki valami értelmes nevet. Az csoport alig bírta vissza tartani a nevetését. Ajánlom, hogy menjen el egy pszichológus, jót fog tenni magának. Nem sajnálom a macskát hogy meghalt, főleg ha ilyen névvel kell élnie. Maga véletlenül nem meleg? Ezen a kérdésén még én is nevettem. Kihúztam magam és büszkén mondtam, hogy van barátnőm, erre rávágta, hogy sajnálja, és tűnjek a szeme elől. Szóval itt vagyok, mert szegény Miss Bolyhoska Hercegnő eltávozott közölünk. 

– Te olyan hülye vagy – fordultam felé, majd a mellkasára fúrtam az arcom.

– Csak nem akarom, hogy a barátnőm szomorú legyen. Szóval láthatok egy csábos mosolyt? 

– Nem.

– Nők, de sok baj van velük. 

– Hogy-hogy egyetemre jársz?

– Mert van egy gyilkos, aki az emberi faj szebbik képviselőjét szemelte ki.

– Akkor nem kell félned.

– Köszönöm – fordult el, adtam neki egy puszit, mire kiengedett a jégszíve.

Hirtelen felkelt, majd kiment az ajtón. Megint vissza fordultam Marleyhez. Odabújt hozzám, és elkezdtem simogatni.

– Soffy szerint ez a legjobb gyógyszer – ült le.

Már megakartam kérdezni, hogy mi az a csoda módszer, amikor láttam, hogy egy Nutellás üveg próbál felbontani.

– Milyen kezdő – vettem el tőle, majd egy mozdulattal leszedtem a védő fóliáját egybe. Bele dugtam a mutató ujjam, majd élvezettel nyalogattam róla az édes krémet.

– Soha nem értettem ebbe mi olyan finom – forgatta az üveget.

– Kóstold meg, akkor érteni fogod – vettem el kisebb adagot.

– Köszi kihagyom.

– Csak egy kicsit.

Oda hajolt, majd lecsókolta ami a felső ajkamon volt. Kirázott a hideg az érintésétől, majd folytattam a tömény boldogság elfogyasztását. Lucas mellkasának dőltem, ő meg közben a Tvt nézte. Megpróbálta Marleyt nyugalomra bírni, mert ő rendes és szereti a Nutellát, nem úgy mint a pasim. Sokáig tart megemésztenem, hogy újra találkoztam az ovis szerelmemmel. 

51. rész

.:: Lucas Szemszöge ::.

Minden a helyén van, már csak Tiffanynak kell igent mondania. Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz, ha nemet mond. Nem ez nem fog megtörténni.

Az ajtóban állok mint egy szerencsétlen. Mellettem Marley azt várja, hogy kitárjam neki az ajtót, de még nem merek bemenni. Kérek még időt. Vettem egy mély levegőt, majd beléptem.

Tiffany a kanapén ült és Soffyval nevettek. Mikor húgom észre vett elmosolyodott, majd valami mondott és eltűnt.

– Szia – ültem le mellé.

– Miért remegsz? – csodálkozott Tiffany.

– Jó az új hajad – terelem a témát.

– Köszi – mosolyodott el.

– Mit csinálsz este? – vettem bátorságot magamon.

– Gondolom alszok, miért kérded?

– Miért ilyen nehéz? – sóhajtottam fel.

– Mire akarsz kilyukadni?

– Gyere velem randira, ma este – mondtam el szuszra.

Döbbenetében megnémult, csak egy aprót bólintott. Kezemet nyújtottam, amit elfogadott, majd elkísértem a kocsihoz.
Kinyitottam neki az ajtót, majd gyorsan átrohantam a másik oldalra. Fél óra alatt ott is voltunk. Scott meggyújtotta a gyertyákat, mire oda értünk. Elmeséltem neki mindent, és várja, hogy milyen lesz a randink.

Volt egy elhagyott partszakasz, ott terítettem ki egy pokrócot, meg tettem körbe gyertyával. A kocsiba van még pokróc, hogy ha fáznánk, nem bíztam semmit a véletlenre.

– Tetszik? – kérdeztem tőle.

– Nagyon – mosolyodott el.

Oda vezettem a pokróchoz, majd elővettem a kosarat amibe a kaját tettem.

– Mivel nem tudok főzni, ezért remélem nem baj, hogy pizzat rendeltem – mondtam neki mire mosolyogva megrázta a fejét. – Biztos információból tudom, hogy most már a tenger gyümölcsöset szereted – vettem elő.

– Nyomoztál utánam.

– Nem kellett, csak elég egy húgocska.

– Ti Tomlinsonok – sóhajtott fel, majd elvett egy szelet pizzat.

Mind a ketten értelmetlen dolgokról beszélgettünk, meg pizzalva etettettük egymást. Hátunkon feküdtünk és figyeltük a csillagokat. Itt a tökéletes alkalom.

– Tiffany – szólítottam meg mire rám kapta a tekintetét –, emlékszel arra a kisfiúra, akivel régen együtt játszottatok? Ritka volt az olyan nap, amikor nem találkoztatok. Miattad szökött meg, mert nem akart cserben hagyni. Emlékszel, hogy hét éves korig szinte minden másnap együtt voltatok. Emlékszel, hogy hozzá rohantál sírva, amikor anyukád durva volt veled? Emlékszel, hogy mennyire szereted az a kisfiút.

– Igen – nézett rám értelmetlenül. – De honnan tudsz róla ennyit?

– Ha újra találkoznál azzal a kisfiúval, akkor szeretnéd?

– Emlékszek Lucasra, arra, hogy... – nem fejezte, mert végre ő is megértette.

– Amikor kiderült, hogy Liam az apád, az nap tudtam meg. Másnap össze estem, amikor rám köszöntél.

– Miért nem mondtad el?

– Mert féltem, hogy már nem szereted a kisfiút.

– Mindenkit ahhoz a kisfiúhoz hasonlítottam. Soha nem feledtem el, egyetlen egy pillanatra. Kíváncsi voltam, hogy vajon ő is gondol rám.

– Sokat – húztam magamhoz, majd a mellkasomra feküdt. – Nem fázol?

– Egy kicsit.

– Azonnal jövök, ne mozdulj – keltem fel, majd felbuktam egy kiálló gyökérbe, jót nevetett rajtam. Kivettem a kocsiból a pokrócokat, majd ráterítem, és vissza feküdtem mellé. Magamhoz öleltem, ő figyelte a csillagokat, én meg őt. Csodálatos volt, minden.

50. rész

.:: Soffy Szemszöge ::.

Gondoltam, hogy nem egyszerű egy fegyverrel lőni, de hogy ennyire. Arra nem készítettek fel, hogy mit tegyek, ha valaki leüt vele. De így olyan jelentéktelen a legjobb az elején kezdeni.

Már a nap sem indult valami eszméletlenül jól. Elaludtam és éppen az utolsó pillanatban estem be az órára.

– Nem tetszik nekem ez a viselkedés – mondta Mrs. Lewis.

– Sajnálom – ültem le a helyemre, majd csendben meghúztam magam.

– Ennyivel még nem intézted el, úgy tudod. Nincs annyi befolyásod itt mint gondolnád.

– Semmi befolyása sincs – kiabálták előre hátulról.

– De, pont hogy sok befolyása van. Az anyja meg az apja nyomozó.

– Nézz rá kiköpött hazug.

És kezdetét vette a vita. Ilyenkor sajnálom, hogy nem vettem fel anyám régi nevét. De az sem jó, mert, akkor banda vezérnek néznek. Miért nem lehet nekem is átlagos családom? Bár akkor unatkoznék.

Igen az első óra az mindig tele van élettel. Utána meg én kínzásnak neveztem el, amúgy meg csak tereptúra. Nincs is azzal baj, csak kint a kapitány valami hárpia, hiába férfi. Miután már kiköptük a tüdőnket eljött az első óra, amin fegyvert fogunk. Idáig csak szó volt róla, de most célba lövés is lesz. Szóval mindenki nagyon izgatott. Várja, hogy végre fegyvert fogjon és a céltábla helyére embereket képzeljen. Főleg azokat akiket nagyon utál. Például én Jenna fejét képzelném oda. Valamelyik nap fellökte a tálcát, így az összes kaja a nyakamba landolt. Nem tudni miért, csak megtette. Nem is foglalkozok vele, rohadjon meg ott ahol van.

Hármas csapatokban voltunk, mert a tanárok féltek, hogy egymást vennénk célba. Közben meg folyamatosan magyaráztak. Hogy tartsd a fegyvert, hogy kell benne golyót cserélni.

Előttem pont Jenna volta soron. Felém fordult, majd rám villantott egy ördögi mosolyt.

– Nincs hatalmad ribanc – mondta, majd fejbe kólintott a fegyverrel.

Ez volt az utolsó emlékem. Most meg itt fekszek egy kórházi ágyba, és valami eszméletlenül büdös ez a tisztító szag, a levegőben még keveredik a gyógyszerek bűze is.

– Kinyírom – ültem fel.

– Azért azzal várj – nyomott vissza apa.

– Nem, megyek és megverem az átkot. Mit képzel magáról? Csak mert nyolc pasija van egyszerre nem ő a főnök. Megtanítom neki, hogy velem soha nem húzhat ujjat. Miért kötöttek be infúziót? – figyeltem a bal kezem.

– Mert két napra kiütött – jött a válasz anyától.

– Megyek és megverem – most már semmi nem tart vissza.

– Kirúgták az akadémiából, és nem engedem, hogy lenyomozd hol lakik, hogy oda menj és ellásd a baját.

– Pedig kíváncsi lennék egy jó csaj bunyóra, egy kis iszappal. Hajrá Soffy – nevetett Lucas.

– Fogd be – csapta meg anya.

– Ne bántsd az egyetlen egy szeretett fiad. Végén én fekszek a Soffy melletti ágyba.

– Akkor is megverem – duzzogtam.

– Érthetetlen, mint az anyja – sóhajtott fel apa.

Kopogtak az ajtón, mire egy köpenyes koma jött be. Nem is foglalkoztam azzal, hogy mit mond elfordultam és a tökéletes gyilkosságon gondolkodtam. Ha el tudom rejteni a hullát, akkor soha nem találnak meg. Milyen jó, hogy ezzel nőttem fel. Tudom mik azok az ügyek, amit nem lehet megoldani. Véged Jenna.

– Szomorú, hogy rám sem figyelsz – hallottam meg Nelson hangját.

Odafordultam és láttam, hogy a köpenyes pasi ő volt. A szobába anyáék elmentek, csak Lucas ült és várt.

– Nem mennél ki, és szólnál ha jönnének anyáék? – néztem rá a lehető legaranyosabban

– Csillagos tenger parti piknik, vagy inkább egyszerű étterem?

– Csillagos.

– Tartom a terepet, majd rugdosom az ajtót – ment ki.

– Szóval ő a bátyád? – ült le mellém.

– Igen, az én tökkel ütött bátyám, de szeretem.

– Nekem egy idegesítő húgocska jutott, aki azt hiszi rólam, hogy meleg vagyok – mondta ki. Nem bírtam ki nevetés nélkül. Már fájt a hasam is. – Számomra nem olyan vicces. Kérem a bal kezed.

Kivette az infúziót, a tűt kidobta a pici sebet leragasztotta, majd odaadott egy kupac szépen össze hajtogatott ruhát.

– Doktor úr, haza mehetek? – ültem fel az ágyon. 

– Igen, csak előbb öltözz át – húzott el egy függönyt, majd elfordult.

Felvettem a ruhákat, vissza ültem az ágyra. Mintha érezte volna, hogy mikor fordulhat meg. Odaült mellém, majd összekulcsolta a kezünket. 

– Jobban vagy? 

– Igen, most már sokkal jobban. De akkor még jobban leszek, amikor Jenna ezért megkapja ami jár neki.

– Vagy csak nem foglalkozol vele.

– Egy púp van a fejem miatta – mutattam a fejem tetejére.

– Szerintem jól áll – harapta be a felső ajkát, hogy ne nevesse el magát.

– El tudom képzelni – fordultam el tőle.

Rúgásokat hallottunk az ajtón, mire Nelson maga felé fordított, majd lágyan megcsókolt. Gyors volt, de érezni lehetett rajta, hogy megnyugodott. Elhúzta a függönyöket, majd kiment, Lucas meg gyorsan visszaült a helyére.

– Jön egy nővér és már mehetünk is – mondta apa miközben benyitott.

– Már volt itt – mondta Lucas.

– Akkor mehetünk? – keltem fel.

– Fúra, azt mondta, hogy küld egyet, mindegy – hagyta figyelmem kívül anya.

Otthon Tiffany várt, aki a nyakamba ugrott, folyamatosan járt a szája egy percre sem hagyta abba. Közben Lucas meg eltűnt, mert valami fontos dolga akadt. Remélem ezt nem szúrja el.

49. rész

.:: Soffy Szemszöge ::.

Nelsonnal megbeszéltük, hogy egy parkban találkozunk. Onnan megyünk el a moziba. Pár perce már várok rá, de nem jött még meg. Már akartam elő venni a telefonomat, de megpillantottam ahogy kocog.

– Sajnálom, de anyámat lehetetlen lerázni – fújta ki a levegőt.

– Nem haltam bele pár perc késésbe.

– Mehetünk? – nyújtotta a karját.

Belekaroltam, majd rádőltem a vállára. Kaptam egy csókot a fejem búbjára, majd így mentünk tovább a mozihoz. Ott megszerezte a jegyeket, majd bementünk a terembe. Senki nem volt rajtunk kívül, pedig a film már elkezdődött. Rádőltem a vállára, majd az egész filmet végig onnan néztem. Nem emlékszek minden részletre, mert valaki mindig elterelte a figyelmemet. Ahogy vége lett a vetítésnek megálltunk az kisebb étteremnél, majd elfoglaltuk a legtávolabbi és a legeldugottabb kétszemélyes asztalt. Ahogy leültem hirtelen eszembe jutott az én szeretett bátyám. Nem tudom vajon mit csinálhat most, és remélem nem felejt el falazni nekem.

– Valamin gondolkozol? – fogta meg a kezem.

– Semmi lényegesen – legyintettem le.

– Akkor miért ráncolod a homlokod?

– Holnapi nap nem lesz valami álom az akadémián, tényleg csak ennyi.

– Legközelebb ki fogom belőled szedni – emelte fel a kézfejem, majd megpuszilta.

– Nem akarlak vele fölöslegesen fárasztani. Meg sajnos titok, meg kell hogy öljelek ha elmondom.

– Csak nem tennéd meg?

– Ha nem én akkor más, de hagyjuk az én bajos családomat.

– A te családod bajos? Az enyémnél rosszabb nincs.

– Jó nekem annyit tudnak, hogy randira megyek. Nem kell azt hazudnom, hogy máshová. Amúgy miért nem mondtad el a szüleidnek?

– Mert valami eszméletlenül időt múlt gondolkodásuk van. Soha nem engedtek sehova. Szabad időmet szerintük a tanulásra kell fordítanom. Addig nem is találkozhatok senkivel amíg el nem végzem az orvosi egyetemet, és nem találok munkát. Sőt csak akkor mutassak be nekik valakit, ha már az esküvőre gondolok. Amikor még gimis voltam és megtetszett egy lány, anyámnak elmondtam. Másik iskolába íratott, mert el vonja a figyelmem a tanulásról. Szóval nem is akarom nekik megmondani. Nem szeretném, hogy téged is elvegyenek tőlem. Egy pillanatig se gondold azt, hogy azért mondom ezt, mert szégyellek. Védelek.

Áthajoltam az asztalon, majd váltottam vele egy rövid csókot. Megkönnyebbültem, hogy csak védeni akar, nem szégyell. Megérkezett a rendelt kajáink. Evés közben még jelentéktelen dolgokról beszélgettünk, mint például hogy valami eszméletlenül hülye tanárai vannak. Én meg az osztályomat szidtam. Ez addig míg meg nem jött a desszert.

– Hogy tudod azt megenni tömény csoki – akadt ki a torta szeletemen.

– Te meg sajtot eszel desszertnek. 

– Kóstold meg, és utána mond, hogy rossz – tartott felém egy falatot.

– Csak ha te is – szúrtam a villámra egy falatot.

– Maradok a sajátomnál – mondtuk egyszerre.

Kellemes estét töltöttünk együtt, sajnos nagyon hamar véget ért. Könnyes búcsút azért nem vettünk, de sajnáltam hogy ma már nem láthatom, bár nem volt sok hátra a napból.

Mivel a koleszből elegem volt, azért kikönyörögtem, hogy haza pakoljak. De nem hoztam minden cuccom, mert a múltkori öntsük nyakon, aki nem ijed meg a pillantásom esettől tudom, jobb ha van tartalék ruhám. Igen azén csodálatos évfolyam társaim, versengenek, de senki nem tudja, hogy miért. Azt hiszik menők, mert hát mindegyik másért. Valaki mert jó jegyei vannak, jó sportoló, vagy mindenkit lefizet. De hát ilyenek vannak, és a legrosszabb, hogy ők a jövő rendőrei. Hova fejlődik a világ? A lányokkal még mindig úgy mond jóba vagyunk. Ők segítenek nekem, én segítek nekik, ez egy tipikus érdek barátság. Az iskolán kívül nincs közös témánk, de nem is törjük magunkat, hogy legyen. Szóval ilyen egy átlagos hétköznap délelőttöm.

Otthon meg nyugi van, nem lóg senki a nyakam, élvezem.

– Szia Marley – köszöntem a fogadó bizottságomnak. – Többiek gondolom már alszanak. Ne is fáradj Marley jó elbeszélgetek magammal – paskoltam meg a fejét, majd felmentem.

Benéztem Lucas szobájába, és láttam, hogy milyen kényelmes pózban alszik. Még a nyála is csorgott.

– Ébredj – kezdtem el rugdosni a lábát.

– Fent vagyok – kezdte el törölgetni a száját, de csak nagy nehezen tudta magát ülő helyzetbe hozni.

– Nem úgy tűnt.

– Tudod, te milyen szar az egyetem. Ha tudom, hogy ennyi pökhendi pöcs jár oda, akkor gondolkodás nélkül nemet mondok. De sajnos nem világosítottak fel, szóval szopok.

– Hát tudlak sajnálni, nem éppen jó az élet, de tegnap előtt beszéltem Tiffanyval és haza jön. Végleg, nem jött be neki az utazás. Csak rövid utakat fog ezentúl vállalni. De a még jobb hír, teljesen szabad. Nincs senki aki "csapja neki a szelet" – rajzoltam idéző jelet.

– Tényleg? – most már teljesen felébredt.

– Igen, szóval ideje felszedned, mert még egyszer nem lesz ilyen alkalmad. Főleg, hogy azonnal ide fog jönni, mert Liammal szörnyen összeveszett. Annyira, hogy haza sem akar menni. Csapj le rá.

– Mi lenne velem nélküled? – ölelt meg.

– Egyedül halnál meg egy karton dobozba.

– Azért ennyire ne túloz. De mesélj szerelemes lányka, milyen volt a randi?

– Jó – haraptam bele az alsó ajkamba.

– Szóval nagyon jó. De ez a Nelson gyerek... – szűkölt össze a szeme.

– Nem olyan mint bármelyik eddigi volt pasim. Azok bunkó parasztok voltak. Ő kedves és...

– Nem akarom hallani ahogy ódákat zengsz róla, csak majd ha megbánt szólj, hogy megverjem.

– Remélem nem lesz rá szükség.

– Szerelem, elvakít – sóhajtott fel.

– Mondja a másik.

– Tudom, azért is mondom inkább azt, hogy menj lefeküdni.

– Igen is apa – hagytam ott.

Nem szórakoztam sokáig. Gyorsan lezuhanyoztam, majd befeküdtem az ágyba. Magamhoz öleltem egy párnát és álomba ringattam magam. Csodás álomba, amiben Nelson is velem van. Menthetetlenül szerelmes lettem.

48. rész

.:: Lucas Szemszöge ::.

Kijelenthetem, hogy jó volt az első napom. Nem vették észre, hogy betörtem a tanáriba. Büszke is voltam magamra. Anya tanította meg, hogy lehet nyomtalanul feltörni a zárakat, ha nem tudom a kulcsot elvenni.

Megszereztem Mr. Hamilton diákjainak a névsorát. Elküldtem anyáéknak, majd mentem ebédelni. Szerencsére hoztam magammal.

– Malcolm ide ülsz – szólítót meg egy lány, akivel együtt járunk a gyilkos jelölttel órára.

– Persze – ültem le mellé.

– Igaz, hogy árva vagy, és ezért nem mondod meg a vezeték neved mert nincs? – kérdezte egy szőke ribanc.

– Nem, csak nincs kedvem hozzá – vontam meg a vállam.

– Milyen menő már, hogy azt csinálsz, amit akarsz – mondta a mellette ülő ponpon lány.

– Szóval ti vagytok az iskola ponpon lányai? – próbáltam velük beszélgetést kezdeményezni.

– Igen, én vagyok a csapat kapitány, Ashley – mutatkozott be a szőke.

– Ariel vagyok – mutatkozott be akivel egy órára járunk.

– Én meg Abigel.

– Örülök lányok.

– Hé te új fiú a helyemen ülsz – jött oda a focicsapat barma. Vagy is csak szerintem, mert az iskola mezébe volt, és elégé ökör módjára viselkedett.

– Sajnálom, de én voltam itt hamarabb, legközelebb, majd te ülsz itt. Amúgy meg van mellettem elég hely. Ezzel a viselkedéssel, csak magadat próbálód menőnek titulálni. Amúgy valójában nem, mert felesleges izom mutogatás az egész.

– Mit magyarázol itt össze-vissza? – kérdezte a mögötte lévő fekete diák.

– Azt, hogy ez felesleges idő pocsékolás, Mat – néztem a szemébe.

– Menőnek tartod magad, mert tudod a nevem, kérlek szépen az én nevem mindenki tudja.

– Igen, a bunkó viselkedésed miatt, nem másért.

Mat a következő jelölt, minden csaj, akit megöltek kavart vele. Mind azután halt meg, hogy dobták őt. Furcsa indok de indok.

– Minek képzeled magad kisgyerek?

– Én egy diáknak, aki végig akarja vinni ezt az évet, itt az a kérdés, hogy te mit hiszel magadról? Mert a viselkedésed alapján azt hiszed magadról, hogy te szartad a spanyol viaszt.

– Húúú – mondták a lányok az asztalnál.

Időközben észre sem vettem, hogy már felálltam és szemtől szembe mondtam neki a véleményem. Lehet, hogy nem a legjobb döntés, de nem hagyom, hogy ilyen senki háziak okoskodjanak velem. Megtanítom neki, hogy mire vagyok képes.

Ökölbe szíttatok jobb kezét, már vette a lendületet, hogy behúzzon nekem, de nem sikerült. Gyorsabb voltam. Meg érte, hogy sokszor nem hagytak békén. Elhajoltam, majd meglöktem, de nem túl erősen. Nem akarok már az első nap verekedésbe keveredni.

– Nyugodj le – mondtam neki.

Mint valami bika megindult felém, azzal a szándékkal, hogy fellökjön. Nem ért el semmit, mert csak tovább rohant a semmibe. A kis kör, ami össze gyűlt rajta röhögött, a szemeiket törölték a sírástól.

– Te szemét láda.

– Tudod, ha szépen kéred, akkor ide engedlek, de így felejtsd el – ültem vissza.

Többet nem jött oda, a bandájával együtt elmentek egy másik asztalhoz. Pár plusz lány is át ment oda, de nem nagyon érdekeltek. Megvoltam a társaságuk nélkül is.

Még egy órám volt, azon anyáékkal üzeneteket váltottam. Nem jutottunk sokkal előrébb, csak lejjebb ment a hatalmas lista, azokra akik Mr. Hamilton órájára járnak. Szóval a durván több ezerből több száz lett. Majd figyelem, hogy a menő csávoka kivel járt. Lehet, hogy nem is egy gyilkos volt. Mert mindig volt alibijük. Korrepetálás, buli, vagy valamit mindig kitaláltak.

Otthon elterültem a kanapén, és a Tvről figyeltem a képeket. amin az áldozatok vannak. Hátha van közöttük, valami különbség.Hátha az egyik másképpen halt meg. Csak egy apró eltérés, hogy nem csak egy gyilkos van.

– Miért ülsz itt? – kérdezte anya.

– Mert szerintem nem csak egyedül gyilkol.

– Ha van bizonyítékod, akkor várom.

– A megérzés nem elég.

– Sajnos nem – hagyott magamra. – Amúgy Tiffany haza jön – kiabált ki a konyhából.

47. rész

.:: Soffy Szemszöge ::.

Több hete, sőt lassan egy hónapja a hatalmas bulinak, amiről végre mosolyogva jöttem haza.
Elterültem a szobám ágyába, majd teljes erőmmel a semmit csináltam. Nyomkodtam a telefonom, de nem tudtam magammal mit kezdeni. Nelson azt mondta, hogy tanul az iskolája könyvtárába. Nekem meg most nincs semmi, amit feltétlenül tudnom kellene. Nem kértek meg semmire, amit meg kellene csinálnom.

Erőt vettem magamon, majd felkeltem az ágyról. Bezártam az ajtókat, majd beültem a kocsiba. Ott ültem és megpróbáltam elindulni.

Mi van, ha nem örül annak, hogy elmegyek? Talán elege lesz belőlem? De már hiányzik, egész hétvégén nem láttam. 

Gondolkodás nélkül vezettem el az egyetemhez. Könyvtárba senki sem volt, csak Nelson egyedül üldögélt egy halom könyvvel.

– Ki vagyok? – takartam le a szemét.

– Talán a barátnőm? – tette a kezét a térdemre, még közelebb húzott magához.

– Igen – adtam egy puszit az arcára.

– Miért nem szóltál, hogy jössz? – húzott bele az ölébe.

– Mert azt akartam, hogy meglepetés legyen.

– Kellemes meglepetés – adott egy rövid csókot. – De van egy rossz hírem tanulnom kell.

– Megyek is, csak látni akartalak – akartam felkelni, de vissza húzott.

– Én arra gondoltam, hogy jelenléteddel segítesz.

– Nem fogom elvonni a figyelmed a csontok csodáiról?

– Úgy is a mellkas csontjairól tanulok, majd szemügyre veszem mindegyiket, hogy legyen kellő vizuális élményem.

Erre a kijelentésére, megpöcköltem az orrát, mire grimaszokat vágott. Láttam a szemébe, hogy sokkal rosszabbra számított. Adott egy csókot bocsánat kérés képen. Rádőltem a vállára, ő a kezébe vette a könyvet és csak neki szentelte a figyelmét. Nem zavart, örültem hogy a közelembe van. Meg tudom, hogy mennyire fontos neki, hogy sikerüljön majd a vizsgája. Maximalista, főleg a tanulásba meg az iskolába. Nem olyan mint én, nem az a jel mondata, hogy csak a kettes legyen meg.
Lehet hogy meg is szunnyadtam, de nem érdekelt. Élveztem hogy vele lehetek, még ha nem is beszélgetünk. Néha sokkal jobb a csönd, vele.

– Ébredezz – adott puszit a hajamra.

– Fent vagyok – nyújtózkodtam.

– Látom – felemelt, majd letett a földre. – Kell egy másik könyv.

– Nem elég ez a tízen valahány ami itt van?

– Egyet ott hagytam – tűnt el a sorok között.

Megkerestem, mert nehogy észre vegyenek és kidobjanak, mert nem ide való vagyok. Valójában nem ezért, csak ha valaki kérdezi ezt fogom mondani.

Neki háttal álltam, néztem a címeket, amik semmit nem mondanak nekem. Valamelyiket nem is értem, biztos hogy nem angolul volt.

Rátette a vállaimra a kezét, majd szembe fordított magával. Neki nyomott a könyves polcnak és mohon falta az ajkaim. Míg én a hájába túrtam, addig a derekamon pihentette a kezét.

Visszafordult, majd levette a könyvet, amit keresett. Úgy ment tovább, mintha előbb semmi nem történt volna.

– Nem jössz? – fordult vissza.

– De – ébredtem fel a sokból.

Leült a székre, majd megpaskolta a térdét, hogy én is oda üljek. Kényelembe helyeztem magam, Figyeltem a szenvedését, ahogy próbál megjegyezni, minden szar, amit tudniuk kell.

– Holnap mit csinálsz? – törte meg a csendet.

– Délelőtt lesz csak órám, de miért kérded?

– Mert délután elmehetnénk moziba, rég voltunk valahol kettesbe.

– Nekem jó.

– Tökéletes – adott egy puszit, majd újra a tanulással foglakozott.

Mire mindent megtanult, már besötétedett. Haza kísért, sajnos nem tudott tovább maradni, mert az anyja folyamatosan hívogatta, hogy miért nincs már otthon. Megígérte, hogy holnap hív, majd szétváltak útjaink.

46. rész

.:: Lucas Szemszöge ::.

Anyáék egy hónapja belementek, hogy egyetemista legyek. Azóta meg folyamatosan hajtank, hogy meg tudjam védeni magam, hogy ha valami baj történne. Szívás amikor a saját anyád aláz porba, vagy apád. De az sokkal rosszabb a mikor a húgod.

De minden az a legrosszabb, hogy random támadnak rád hárman. Mennék Wcre de rám rontanak, és meg akarnak ölni. A reflexeimet akarják fejleszteni, de csak annyit érnek el, hogy majdnem összehugyoztam magam félelmembe.

De ez csak az elején volt, most már elbírok velük és lehagyom őket.

Ma van az első napom az új iskolába.
– Csak szemüveget vegyél fel, hátha akkor nem ismernek fel – adta oda anya.

– Ez teljességgel kizárt, utálom - tettem fel, hogy a legcsúnyább nézésemmel pillantsak anyára.

– Fogadd el, a másik Stevet ne kapcsold be a iskolába, sehol míg egyedül nem vagy. Lehetőleg a Malcolm névvel mutatkozz be. Kerüld a vezeték neved, és viselkedj rendesen. Azonnal ha valami bajt látsz, vagy csak egy ember túl fenyegető, szólj.

– Minek ez a sok hülyeség, ha rendes iskolába mennék akkor is ezt kellene csinálnom?

– Nem, de jobb félni mint megijedni. Nem olyan biztonságos beépített embernek lenni. Főleg ha egy sorozat gyilkost akarsz lekapcsolni.

– Igen, aki csak nőket öl.

– Nem tartják be a saját szabályaikat, ha veszélyben a küldetés.

– Jól van nem vagyok már kisgyerek.

– De az vagy.

– Jó, ígérem betartok minden hülye szabályt, csak mehetek. Úgy fogok bemutatkozni, hogy Only Malcolm meg le sem veszem a szemüveget.

– Köszönöm.

– Mentem, kívánjatok szerencsét - csaptam be magam után az ajtót.

Beültem a kocsiba, majd célba vettem az új iskolámat. Van pár ember aki gyanúsnak minősül. Vannak közötte tanárok, meg diákok is egyaránt. Bárki lehet, szóval résen kell lennem.

Lenémítottam a telefonom, majd a táskámat a vállamra vettem. Szeretek Los Angelesbe lakni, mert itt télen is meleg van. A sapkát is csak dísznek vettem fel.

Kerestem egy árnyékos helyet, otthagytam a kocsit. Ahogy befelé mentem páran rám kapták a tekintetüket.

– Ki ez az új srác? – kérdezte pár csaj.

– Soha nem láttam, biztos költözött.

Termeket ismerem, így azonnal az első órám termébe mentem. A tanár Dr. Hamilton, aki szociológiát fog tanítani. Első számú gyanúsítót. Minden diák akit megölt ide járt. Szóval minden nap van szerencsém hozzá járni.

– Kit tisztelhetünk köreinkbe? – kérdezte a tanár.

– Malcolm – intettem a kezemmel, majd vissza dőltem a székre.

– Esetleg vezeték név, meg a sapkát is levehetné a fejéről.

– Only Malcolm – dobtam le a sapkát, majd úgy tettem mint, aki figyel.

– Fiatalok, nincs bennük semmi tisztelet – morogta a tanár, majd végre elkezdte az órát tartani.