132. rész

.:: Nelson Szemszöge ::.

Irodámba várom a műszakom végét, fiókomból elővettem a zugi piát, mert Soffy jön be kontrollra mikor az én műszakomnak vége lesz. Már nem sír mindenen, hanem rosszabb. Azért megvártam mindig hogy a műszakom leteljen. Munkámat ez miatt nem akartam elveszteni. Mindenkit utált aki hozzá szólt, és folyamatosan engem hibáztat hogy tönkre tettem mert felcsináltam. Ezt naponta meghallgattam párszor. Lucas és Louis meg lelki támaszként elkísérnek hogy felöntsek a garatra, addig az anyja nyugtatja. 
Mire megszületik a fiam meg a lányom az apjuk egy lecsúszott alkesz lesz. Szép jövő kép. 
Az önmarcangolásomat egy kopogás zavarta meg. Eltettem az italomat majd kiszóltam a zaklatómnak.
– A sógora meg a felesége jöttek be, gondoltam szólok.
– Köszönöm Kloé – indultam meg kifelé, közben felvettem a köpenyemet.
Lucassal kezet fogtam, aki valamiért nagyon kicsípte magát, majd beengedtem őket az egyik kezelőbe. Shelly ahogy felült az ágyra azzal a lendülettel ugrott is le és rohant a mosdóba.
– Szóval nem tudjátok hogy valamivel elrontotta a gyomrát vagy terhes? – ültem fel Lucas mellé a kezelő ágyra. Jobban bele gondolva soha nem ültem fel ide.
– Idáig a terhesség meg sem fordulta fejembe. Azt hittem a tegnapi sushival volt a baj. Mert mondtam hogy ne egye meg mert nem volt valami bizalom gerjesztő, de ő ragaszkodott hozzá. Azt hittem csak a nyers hal miatt van.
– Veszünk vért és holnapra meglesznek eredmények, hogy miért van rosszul.
– Nincs valami gyorsabb módszere?
– Ultrahang de az nem biztos hogy megmutat bármit. De egy próbát megér – léptem vissza az asztalhoz, majd elvettem egy kesztyűt és felhúztam.
Mire Shelly vissza ért a mosdóból előkészítettem mindent, hogy le vegyem a vért. Mire végeztem ezzel meg az általános kérdez felelek résszel egy nővér meghozta a kért ultrahang gépet.
Bekentem a hasát a géllel, mire ugrott egyet a hideg miatt. Nem kellett sok és megtaláltam azt a kis elváltozást ami minden baj forrása. Feléjük fordítottam a monitort hogy tudjak nekik mutogatni.
– Látjátok ott azt a kis elváltozást? – mutattam a képernyő közepére.
– Igen mintha egy csomó lenne ott – mondta azonnal Lucas.
– Na az a csomó ahogy te hívtad egy körülbelül 10 hetes magzat. Ott van mint a két keze – nagyítottam rá amennyire tudtam –, ott meg láthatjátok a lábait. Az a nagyobbacska meg a feje. Bízzunk benne hogy Shelly eszét örökölte és nem az apjáét.
– Gyerekünk lesz! – hagyták figyelmem kívül az utolsó beszólásomat, mert sokkal jobban el voltak foglalva a boldogságukkal. Lucas letörölte Shelly hasáról a zselét, majd egy idegig a hasán pihentette a kezét.
Soffy jelent meg az ajtóba. Az egyik kezét a hasa alatt össze kulcsolta, ahogy becsukta maga után az ajtót azonnal a másikkal is megtámasztotta az egyre nagyobb hasát. Látszódik hogy öt hónapos terhes ikrekkel, de szerencsére csak a hasa nőt máshova nem szaladtak fel plusz kilók.
– Hát itt meg mi van? – lépett oda mellém. Vettem egy mély levegőt és készültem a lebaszásra. Régen még arra panaszkodtam hogy mindenen sírt, az sokkal jobb volt.
– Kiderült hogy Shelly terhes – nyújtottam felé a karám hátha hagyja hogy megöleljem. Az utóbbi pár napba hozzá se érhettem, mert akkor ki kelt magából, még a hálóból is ki lettem zavarva, mert nem fért el az ágyon állítása szerint,
– Szerencsétlen.
– Soffy neked legalább ne rontsd el! – szóltam rá azonnal mielőtt másik gyerek várását is tönkre tenné a negatívírásával.
– Hogy érted hogy nekik? – fogta meg a kezem, mire rá kaptam a szemem és értetlenül néztem rá. Ez biztos valami csapda. Ha erre a kérdésre válaszolok a házból is ki leszek tiltva. Nem nem, ez a kérdés a levegőben fog lógni. – Ennyi elviselhetetlen voltam? – rogyott le a mögötte lévő székre, és húzott magával, így előtte álltam a lábai között.
– Igen – vágtuk rá mind a hárman.
– Sajnálom Nelson, csoda hogy nem hagytál e – döntötte neki a homlokát a combomnak és közben a kezeivel a lábam ölelte.
– Csak menjünk jó, időpontod van – tettem a kezem a vállára, de nem akart elengedni. – Shelly neked esetleg kérjek időpontot, vagy majd ti rendezitek? – fordultam feléjük.
– Azt megköszönném, de mi most megyünk – hagyták el gyorsan a termét.
– Sajnálok mindent, legnagyobb szemét voltam. Elvettem tőled a boldogságot hogy szülők leszünk, csak azzal foglalkoztam hogy mennyire fájt a hátam, vagy dagadtak fel a lábaim. Annyira sajnálom hogy önző dög voltam, soha na hagyd hogy újra elő jöjjön ez az énem. Ugye nem fogsz elhagyni? – nézett rám fel hatalmas könnyektől csillogó szemekkel.
– Dehogy hagylak el te buta, dilis hormontúltengéses hisztis picsa.
– Na – nézett rám csúnyán.
– Kizavartál a szobánkból, nem hagytad hogy hozzád érjek mindenkinek elpanaszkodtad hogy felcsináltak és ezzel tönkre tettelek, ez a minimum. 
– Ha legközelebb elő jön ez az oldalam tégy valamit hogy eltűnjön.
– Írásos ígéretet kérek, hogy felhatalmazol – húztam fel a kezénél fogva.
– Minek kell írásos? – akart megölelni de a hasa miatt nem tudott közelebb jönni. 
– Nem bízok semmit a véletlenre. Ma már aludhatok a saját ágyamba vagy még számuzve vagyok egy másikba? 
– Nem vagy számuzve – adott a számra egy puszit. Vissza húztam egy csókra. Már több napja nem csókoltam meg, már hiányzott, minden porcikája.
– De menjünk, mert tényleg nem szereti ha késnek tőle. Azt majd az ebédlőbe azt kell hallgatnom hogy pontatlanok vagyunk.
– Jó menjünk – nyújtotta felém a kezét, mire össze kulcsoltunk az ujjainkat és megindult a lift felé, majd fel a vizsgálóba ahol mindent zökkenő mentesen ment.