90. rész

.:: Soffy Szemszöge ::.

Ahogy mindenki elhagyta a konyhát, vissza fordultam Nelson-hoz, majd újra röviden megcsókoltam.

– Mit akarsz ma csinálni? – kezdtem el birizgálni a haját,

– Most mondjam azt, hogy latint tanulok? – pislogott rám hatalmasakat. 

– Nem akarsz egy nap piheni, ritka az olyan szombat amikor már reggel elmennek anyámék, és remélhetőleg estig haza sem jönnek. 

– Ha nagyon szépen kéred, akkor talán csak este veszem elő. Egyesekkel ellentétbe nekem sokkal többet kell tanulnom ráadásul három hét és itt a vizsga. Jó lenne elsőre átmenni rajta. Akkor mehetek a sürgősségi osztályra. 

– Ott akarsz dolgozni, ahol amikor bármi történhet? 

– Igen nem szeretem az egyszerű dolgokat – vonta meg a vállát.

– Te tudod – követtem a mozdulatát.

– Még szerencse – jelentek meg a szemem körül a nevető ráncok. 

Bele kapaszkodtam a nyakába, ezzel együtt felállt. Elsétált a szobáig, majd ledobott az ágyra. Oda feküdt mellém, és elkezdte csókolgatni a nyakam. 

– Szóval mit akarsz csinálni? – bökdöste az orrával az arcomat.
– Semmit – tártam szét a karom, majd felültem.
– Ezt tudom a legjobban csinálni. Nem megyünk el valahova? Régen voltunk kettesben valahol. Esetleg egy mozi, vagy csak céltalanul bolyongjunk a városba?
– Céltalan bolyongás tetszik – fordultam felé, majd adtam az arcára egy jó nagy puszit.
Felvettem egy térd nadrágot, meg felülre húztam egy lila kék kockás inget. Napszemüveggel hátra fogtam a hajam, majd elfogadtam Nelson bal karját.
Bezártam az ajtókat, majd minden cél nélkül megindultunk a város felé. Kellemes volt az idő, ezért nem is mentünk kocsival.

Jó volt egy teljes napot semmit tevéssel tölteni. Fél óra alatt értünk be a város központjába ott, meg ettünk egy fagyit, közben meg semmiségekről beszéltünk.
Szóba került az is, hogy mit fog tenni ha végre elvégzi az egyetemet. Tudtam hogy egyszer szóba kerül a költözzünk el, de valahogy soha nem gondoltam rá, hogy mikor van alkalmas időpont.
Beszéltünk semmiségekről, de komolyabb témák is szóba kerültek. Furcsán jó érzés volt a közös jövőnket tervezni. Amikor találkoztam vele a bulin, amire még mindig csak részletekben emlékszek, vagy is inkább úgy mintha egy felvételt jó alaposan megvágtak volna, nem gondoltam volna, hogy egy komoly kapcsolat lesz belőle. Azt hittem megint olyan lesz mint a többi. Pár hónap azt vége. De szerencsére nem, szavakba sem lehet önteni, hogy ennek mennyire örülök.
Végül a céltalan sétánkból keressünk lakást lett. Volt amelyiknek az árától egy kicsit megszédültem.
– Fel a fejjel majd lesz valami – mondta már otthon, majd adott a homlokomra egy csókot. – Ha nem haragszol megyek lekötöm magam a kedvenc tárgyammal. Ha esetleg sikolyokat hallasz akkor nyert a könyv – adott még egy utolsó csókot, majd komótosan felsétált.
Leültem a kanapéra anyával szembe, majd hátra dőltem és figyeltem az értelmetlen műsort. Semmi nem történik benne, csak emberek mennek ki a képből, és mások jönnek be. Van amikor egy kocsi hajt el, de ennyi.
– Ennek meg mi értelme? – akadtam ki. Ma már sokadjára.
– Biztonsági kamera felvételének vissza nézésének? Szerintem az, hogy megtaláljuk azt az embert akit keresünk – nézett rám anya fáradtam.
– Ohh, most rohadtul beégtem mi? – kérdeztem tőle.
– Igen – ült oda mellém, majd a tévét megállította.
– Mi nyomja a lelked?
– Ennyire látszódik? – sóhajtottam fel fájdalmasan.
– Nagyon, az sokkal pontosabb.
– Túl sok minden.
– Van időm, sőt apád elment kocsmázni – veregette meg a vállam, mire megkönnyebbültem.
Hiába vagyok apa párti, ha neki mondanám el, azt érném el ez a tettem, hogy bezárna egy toronyba, azt én lennék a modern tündérmese szereplő. Nekem most anyai tanácsra volt szükségem, nem apai féltésre. Szóval mindent elmondtam anyának aki csendben meghallgatott, és ez többet jelentett nekem mindennél.