.:: Soffy Szemszöge ::.
- Olyan jó volt. Gyengéd volt, meg folyamatosan figyelt rám. Még soha nem volt ilyenbe részem.
- Ha elkövetkeztettünk attól, hogy a bátyám, akkor még nem is olyan rossz. - kezdtem el simogatni az nem létező szakállam. Furcsa a bátyámra érző lényként tekinteni.
- Annyira szeretem. - terült el az ágyon.
- Azt hittem ilyen csak a filmekbe van.
- Veled mi van?
- Mi lenne velem?
- Nelson, volt valami?
- Nem. - vörösödtem bele - Mikor, szinte alig találkozunk?
- Múltkor amikor itt aludt, vagy amikor találkoztatok. Nem lehetetlen csak akarni kell.
- Csak, hogy éppen nem akarom.
- Mióta vagytok együtt?
- Öt hónapja.
- Mi van a szüleivel, hogy nem engedik?
- Csak egyszer láttam őket, akkor is futkosott a hideg a hátamon. Meg azt mondja, hogy nem engedik neki, hogy normális életet éljen amíg nincs meg a diplomája. Van egy húga, aki azt hiszi róla, hogy meleg. A családjáról ennyit.
- Nem lennék a helyébe.
- Szerintem senki, de meddig fogjátok még titkolni?
- Ameddig lehet.
- Sok szerencsét hozzá.
Csengettek, mivel ismerem a lusta bátyám tudom, hogy nem fog lemenni ajtót nyitni. Akárki is áll az ajtóban nagyon türelmetlen, mert folyamatosan nyomkodja, az a szart.
- Itt vagyok, nem azt a kur...
Váratlan vendégem rátapasztotta az ajkait az enyémre, majd neki nyomott a falnak. Csak akkor engedett el, amikor már alig kapott levegőt.
- Mi volt ez? - néztem rá értetlenül.
- Anyámék kaptam valami ügyet, de nem is érdekel, hogy miért, mennek el. Egy egész héten keresztül oda lesznek, és még a húgomat is elviszik.
Már értettem, hogy miért ilyen lelkes. Magamhoz húztam, és nem akartam elengedni. Féltem egyedül lélegezni.
- Khmm. - jött be valaki az ajtón, a hangja alapján apám az.
- Jó napot. - köszönt Nelson vörös fejjel.
- Szia apa. - vakargattam a tarkóm.
Fáradtan ránk pillantott, majd ment tovább. Nelson magához húzott, végig csókolta a nyakam, megint egy köhögés miatt hagytuk abba.
- Szia anya. - néztem rá a legszebb mosolyommal, Nelson válla felett.
- Jó napot. - fordult felé Nelson is.
- Jön még valaki?
- Nem, de nekem kellene a nappali. - szólalt fel anya.
- Már itt sem vagyunk. - fogtam meg a kezét, majd felhúztam a szobámba.
- Meg se próbáljátok bezárni az ajtót. - szólt ki apa a szobájukból.
Figyelmen kívül hagytam a fenyegetést, de azért nem mertem bezárni az ajtót. Leültem ágyra, ő meg mellé ült.
- Nem maradok sokáig, mert most is a telefonomat keresem, ezt a jó hírt akartam csak megosztani veled.
- Normális, hogy nem szimpatizálok úgy a szüleiddel, hogy egyetlen egyszer sem beszéltem velük?
- Elnézem, de csak neked. - húzott oda magához, hogy megcsókoljon.
Még fél órára maradt, de menni kellett, mert az apja hívta, hogy hol van már. Most, hogy megkaptam a mai nap legjobb hírét, boldogan feküdtem le. Nem is kellett bárányokat számolnom, mosollyal az arcomon nyomott el az álom.
Jó lett csak kicsit rövid. Várom a kövit!
VálaszTörlés