53. rész

.:: Soffy Szemszöge ::.

Három hónap kellett ahhoz, hogy lenyugodjanak az iskolába. Meg persze nekem is, hogy ne akarjam kinyírni azt a kurvát. Most már nincs semmi, amiről pletykálni lehet. Vagy is csak a tanárokat szoktuk kibeszélni.

Most is a könyvtárba rohadok és várom, hogy valami történjen. Már nem tudok választani, hogy melyik könyvön aludjak. A kis kupacon, amit ügyesen felhalmoztam már mindegyiken elnyomott az álom. Nem értem minek kell ennyi hülyeséget tudnom. Úgy is el fogom felejteni.

Isteni megváltása képen megszólalt a telefonom. Soha nem örültem ennyire, hogy csörög.

– Igen – vettem fel anélkül, hogy érdekelni kivel beszélek, csak mentsen meg.

– Mit csinálsz most? – kérdezte Nelson.

– Könyvtárba szenvedek.

– Esetleg lenne kedved egy sétához? Kikönyörögtem Dr. Edisonnál, hogy hamarabb engedjen el.

– Idejössz?

– Csörgetlek, ha az akadémia előtt vagyok.

Eltettem a táskámba a cuccaimat, majd telefont figyelve mentem ki az előtérbe. Ott leültem egy padra és vártam, hogy Nelson csörögjön. 

– Mi az, Soffy készülsz valahova? – kérdezte Barbara.

– Igen.

– Jó szórakozást.

– Köszi – mondtam már a távolodó alakjának.

Ahogy meghallottam a telefon hangját, már mentem is ki. Nem figyelt, így meg tudtam lepni azzal, hogy a nyakába rohanok.

– Megérkezett a kedvenc rendőröm.

– Nyomozó, ha kérhetem – néztem fel rá.

– Sajnálom, nyomozó.

– Mi történt ma a kórházba? – kulcsoltam össze a kezeinket.

– Szokásos. Voltak olyan emberek bent, akik csak agybajuk van. Volt pár tőrés, meg volt szerencsém egy szívműtéten részt vennem, mint néző. Az akadémián? – vette el tőlem a táskámat.

– Hétből hetet lelőttem, meg unalmas jogszabályokat próbálnak megjegyeztetni velem. Rémálom – forgattam a szemem.

– Legalább nem kell minden csont apró részét latinul tudnod, bár nincs is angol megfelelőjük. Még nem volt olyan hülye ember, aki elnevezte volna.

– Én találkoznék egy olyan rendőrrel, aki fejből tudja az összes szabályt, isteníteném.

– Sok szerencsét hozzá.

Még beszélgettünk értelmetlen dolgokról. Panaszkodtam neki arról is, hogy soha nem sikerül fodrászhoz jutnom. Nagyon meghatotta a téma, szinte a könnyeit hullatta. Az éjszaka csendjét egy tompa lövés törte meg.

– Mi volt ez? – esett kétségbe Nelson.

– Hívd a rendőrséget – indultam meg a hang irányába.

– Ne menj oda, a végén valami bajod lehet – fogta meg a kezem.

– Megnézem, hogy mi történt.

Ahonnan a hang jött egy kapucnis alak sétált ki. Fejét lehajtotta, a keze meg mellette lógott.

– Bocsi, meg tudnád mondani, mennyi az idő, lemerült a telefonom – fogtam meg a csuklóját, késztetve, hogy rám nézzen.

– Hagyjál – lökte le teljes erőből a kezem, egyenesen neki a falnak. Szerencsére rám pillantott, így láttam az arcát, remélem nem a semmiért fáj most a jobb kezem.

– Jól vagy? – jött oda Nelson.

– Nincs semmi bajom, esetleg nincs nálad műtős kesztyű?

– Szerintem van, de minek neked? – nézett értetlenül rám, majd az oldal táskáját maga elé húzta.

– Mert ott egy hulla – a sikátorba, oda kapta a fejét, és szédülni kezdett. – Kapok kesztyűt?

– Nem kellene megvárni a rendőröket? – remegett a hangja.

– Fölösleges, minek húzzuk ezzel az időt.

– Parancsolj – adott oda egy párat. – Láttam már hullát, de még soha nem lettem rosszul tőlük. Bár azok a bonc asztalon feküdtek, nem az utcán. 

– Ritkán látok asztalon hullát, többségbe a tetthelyen.

– Miről maradtam le? – pislogott nagyokat, de sehogy nem akart neki összeállni a kép.

– Anyám és apám bűnügyi nyomozó, szoktam nekik segíteni.

– Jó ezt még megemésztem – fogta a száját, hogy ne hányja el magát.

– Ha kérdezik, összefutottunk – húztam fel a jobb kezemre a kesztyűt, mire a fájdalomba bele remegtem.

– Te nem vagy jól, had nézzem a csuklód – nyújtotta a kezét.

– Csak bevágtam semmi komoly – mentem közelebb az áldozathoz. – Steve, anyáék milyen messze vannak?

– Három perc és itt lesznek – szólt meg a jellegzetes gépies hangján. 

– Tökéletes.
Szerencsétlen Nelson alig fogta fel, hogy a szüleim nyomozók, de még az is meg kell emészteni, hogy az egyik legfejlettebb program van a telefonon. Még a hányingerével is küzdeni kell.

Mire körbe néztem, már meg is érkeztek. Nelsonnal Harry és Niall foglalkozott. Apámék, meg oda jöttek hozzám.

– Mit tudtál meg?

– Egy férfi 30 évei járhatott innen jött ki nem sokkal a pisztoly elsülése után. Annyi idő alatt ki is tudta rabolni, mert nincs semmi nála. Egy lövés a szívbe azonnal végzett vele.

– Láttad az arcát?

– Csak egy pillanatra.

– Jó, menj haza, innentől átvesszük – küldött haza anya.

– Maradok – legyintetem le őket a bal kezemmel.

– Steve mindjárt hozza a kocsid.

– Nem, veletek megyek – mosolyogtam a lehető legszebben.

Kétlem, hogy amennyire fáj a karom én vezetni fogok. Hiába van benne robot pilóta nem szeretem használni. Minek kocsi ha nem vezethetem? Ha vezetek olyan szabadnak érzem magam.

– Jól vagy? – kérdezett rá, most már mindenki, aki itt volt.

– Persze, minden a legnagyobb rendbe, miért? – vettem elő az ártatlan mosolyom.

– Mert furcsa vagy – hunyorított rám Liam.

– Nem csináltam semmit – söpörtem hátra a hajam az ép kezemmel. Jobb ha nem tudom miért érzem úgy mintha tüzes tűket szurkálnának a jobb csuklómba.

– Beviszem őket, a kölyköt meg kihallgatom, hogy mi történt – lépett oda apa anyához, meg megszorította a derekát.
– Majd megyek utánad – mondta anya.

Beültem az anyós ülésre, majd a jobb kezem szépen az ölembe fektettem a ballal meg a fejem támasztottam. Nelson és apa is beszálltak, majd megindultunk a kapitányság felé. Szerencsére Steve nem jelezte apának, hogy van sérülésem, mert sajnos érzékeli. Túl okos rendszer, ilyenkor örültem volna valami hülyébb kocsinak.

Apa meghallgatta Nelson meséjét miszerint sétált, majd látta ahogy én beszélgetek a gyilkos jelölttel, ezután bemegyek a sikátorba, és megkérem arra, hogy hívja a rendőrséget. Utána apa közölte a hírt miszerint a szülei úton vannak. Azonnal elállt a szava.

– Kértek kávét?

– Igen, három cukorral – mondta Nelson.

– Kihagyom – legyintettem le.

Apa elment, mire Nelson felült a kis asztalra, pontosan velem szembe és a kezét nyújtotta.

– Mit szeretnél? – kérdeztem tőle.

– A kezed.

Oda nyújtottam neki a balt, majd a legszebb mosolyom villantottam rá. Remélem nála is beválik, a többieket kint félre tudtam vezetni, talán most is szerencsém lesz. 

– Másikat, most – nyomatékosította meg bennem.

– Csak ne nyúlj hozzá – motyogtam.

Szemügyre vette, majd elhúzta a száját, nem kell mondani tudom, hogy nem szép látvány, már be is lilult. Idáig takartam a pulcsimmal. Meg kell kérnem anyát, hogy tanítson meg hazudni, mert nem megy olyan jól, mint neki.

– Szóval most mész kórházba, vagy megvárod míg apukád visszajön?

– Ha meg lesz a gyilkos, már ott is leszek.

– Elég csúnya, akár több helyen is eltörhetett, nincs röntgen szemem. Nem tudom pontosan megmondani. Minél előbb orvoshoz kell vele menni – erre válaszkép, csak tagadóan megráztam a fejem, mire fájdalmasan felsóhajtott.

– Itt a kávé – jött be apa, mire Nelson elengedte a kezem.

– Kérhetek egy vonalzót? Lehetőleg fát? – kérdezte Nelson, mire apa összes homlok ránca feltűnt. Nelson megitta a kávéját, majd az üres poharat maga mellé tette.

– Igen – ment ki.

– Ezzel még nem úsztad meg – keresett valamit a táskájába.

– Parancsolj – adta apa a vonalzót.

– Nem baj, ha eltöröm?

– Nem az enyém nem zavar, csak érdekel mi a francnak?

Nem mondott rá semmit, csak a térdén két darabra törte, majd nyújtotta a kezét. Odaadtam neki a fájós végtagom, mire a két fa közé szorította. Nem néztem apára, helyette kinéztem az ablakon ahol láttam, hogy anya jön be. Sőt pont egyenes ide tart. Szólásra nyitotta a száját, de amikor meglátta mi történik csak ránk bökött, mire apa csak megvonta a vállát és értetlenül tárta ki a karját. Nelson nem zavarta, hogy már szinte egész néző közönség gyűjt össze. A csapatból itt van mindenki, meg szerintem a szülei is. Mert az ügyvédek szoktak öltönybe járkálni mindenhova, nem?

– Kész is – mondta, ahogy bekapcsolta a biztosítótűt.

– Köszi – tettem el a kezem a pulcsim takarásába.

– Kedves Cross ügyvédek – mosolygott rájuk apa.

– Öröm találkozni Tomlinson nyomozókkal – szólalt meg az apja.

Így már minden világossá vált, hogy Nelson miért hazudik. Elvonult a szüleivel, majd beszéltek, mire az anyjáék eltűntek, de ő maradt.

– Valamit itt hagytál? – csodálkozott apa.

– Nem, csak kötelességnek érzem, hogy minél előbb kezeljék a törött csuklóját, meg be kell mennem a kórházba úgy is – bökött rám.

– Gyere velem – mondta apa, mire Nelson szó nélkül követte.

Utánuk mentem, és értetlenül bámultam, amikor bevitte az egyik kihallgató terembe. Kapkodtam a fejem, kerestem valakit aki meg tudja mondani, hogy pontosan mi is történik.

– Miért hallgatja ki? Elmondott mindent, nem? – kérdeztem Lucastól.

– Szerintem rájött, hogy a pasid. Menyük és nézzük meg – dörzsölte a kezét.

– Hogy? – kérdeztem már bent anyától.

– A pillantások, azok az aggodalmammal teli pillantások. Most is ahogy nézel, meg remegsz. Jól titkoltad, hogy kivel jöttél össze, de ahogy a kezedet tekerte be, meg amikor visszajött. Ott vált nyilván valóvá. De nem hiszem hogy apád kímélni fogja, ő egy Cross. Túl sok mindent basztak el nekünk.

– Mit akarsz a lányomtól, ne is próbálj hazudni, látom rajtad, már ha csak gondolsz rá – kérdezte apa, nem éppen a legkedvesebb hangnemébe.

Kétségbe esetten néztem Lucasra, mire biztatóan megfogta a vállam. Anya lenyomott egy székre, meg adott egy párnát, amit magamhoz tudok ölelni. A párnát azért tart itt, ha ideges ezzel verje a falat, mindenki jobban jár így.

– Szeretem – mondta halkan.

– Addig amíg nem találsz egy új csajt? – állt fel és a kezeit feltette az asztalra, rajtuk támaszkodott.

– Amíg ő is – motyogta halkan.

Remegtem a félelemtől, hogy apa elijeszti az egyetlen egy normális pasit, akivel valaha találkoztam, mert még mindig a kicsi lányának tart.

– Ha meg mered bántani, ha látom, hogy csak egy könnycseppet hullajt miattad, az volt élted utolsó tette. Értetted? Tudom mire képes egy Cross, nem fogom hagyni hogy még egyszer a családod keresztbe tegyen nekem.

– Igen – mondta sokkos állapotba.

Apa bólintott, majd kiment, felugrottam a helyemről, ezután átmentem a másik terembe.

– Jól vagy? – kérdeztem az ajtóból.

– Apád félelmetes – nyögte ki nagy nehezen ezt a két szót.

– Sajnálom, ha tudom, hogy ezt fogja csinálni, akkor... – motyogtam az ajtóban. 

Odajött, magához szorított. Miközben a karjaiban tartott sikerült valamennyire megnyugodnia.

– Édesek vagytok meg minden, de kellenél – nyitott be Lucas.

– Baj, ha én bent maradok? – kérdezte Nelson.

– Addig gyere ki, míg Soffy melletted van. Apával csak ő mer szembe szállni, meg a kedvenc gyerekének többségbe igazat szokott adni. Meg azért egy igazi Tomlinson vitába már régen volt részem. Szerintem neked is tetszene. Amúgy meg én tudom, hogy kell titokba járni. Liam nem is tudja – mondta boldogan.

– Mit nem tudok? – jelenet meg az emlegetett nyomozó.

– Megyek haza, mert a sütőben hagytam a kacsát – indult meg.

– Nem mész sehova – fogta meg a ruháját.

– Ugyan Liam nyílt titok volt, hogy egyszer össze jövünk, miért lepődsz meg ezen?

– Még számolunk – hagyott ott minket.

– Király vagyok, de tényleg megyek, kitartás Nelson, anyádékat mindenki utálja itt – veregette hátba.

Ahogy Lucas becsukta maga után az ajtót, szerencsétlen kihallgatott úgy fejelte le az ajtót.

– Gyere, legyünk túl minél hamarabb rajta.

Kimentem, mire anya átengedte a helyét. Apa csúnyán nézett Nelsonra, mire én villantottam rá szúrós pillantást. Ez már harc. 

– Nevet!

– Soffia Megan Tomlinson. Keresek egy harmincas éveiben járó, férfit. Rövid haj, keskeny kék szem, deformált orr.

– Hat egyezés – vetítette ki a találatokat.

– Négyes kérem nagyítva – megnéztem minden képet tüzetesen, majd ráböktem az egyikre. – Meg van.

– Egyszer már ült, most nem fog ilyen könnyen kiszabadulni. Meglesz, te meg kórházba, most – bökött rám anya.

– Jó, már megyek is – léptem Nelson mellé, akinél már ott volt a táskám.

Nelson velem tartott. Ismeretségeinek köszönhetően egy óra alatt kaptam egy nagyon szép kék gipszet, ami hat hétig fogja díszíteni a karom. Csendben sétáltunk az utcába.

– Sajnálom apa viselkedését – törtem meg a csendet.

– Meg értem, elvégre te vagy a pici lánya. Azt is észre vettem, hogy a család nevem nem éppen örömteli dolgokat juttat eszébe úgy senkinek – ölelt magához.

– Mikorra kell haza érned?

– Holnap délutánra – húzta ki magát büszkén.

– Azt, hogy hoztad össze?

– Éjszakás vagyok, nem tudtad? – tetetett felháborodást.

– Sajnálom doktor úr.

– Haza kísérlek.

– Nem maradsz ott, hogy vigyázz rám? Még kicsit kótyagos vagyok attól az erős fájdalom csillapítótól – játszottam rá.

– Jó, csak apukád meg ne tudja. Szerintem ott helyben megölne.

– Nem hagynám.

– Akkor megnyugodtam – ölelt magához fél kézzel, majd adott a hajamra egy puszit.

Otthon felosontunk, majd villám gyorsan lezuhanyoztam ügyelve rá, hogy a gipsz ne kapjon vizet. Nem zártam el a csapot, hogy nehogy anyáék gyanút fogjanak. Míg Nelson tusolt, addig bezártam az ajtót, kitámasztottam egy székkel.

– Biztosra mész – suttogta.

– Jobb félni, mint megijedni. 

Befeküdt az ágyba, mire odabújtam hozzá. Addig simogatta a hátam, amíg el nem aludtam.