44. rész

.:: Lucas Szemszöge ::.

Kapitányság előtt ültem a kocsiba, és gondolkodtam, hogy mondjam meg anyáéknak, hogy egyetemre akarok menni. Valahogy meg kell nekik mondanom, hogy ezt a feladatott kaptam. De nem szabad megtudniuk, hogy azért akarok oda menni, mert erre kértek. Nagyobb valószínűséggel fogok tudni beidomítani egy vadon élő tigrist, mint őket rá venni az egyetemre. A másik, hogy azonnal rájönnek, ha hazudok. Semmi esélyem ellenük.

Komolyan hamarabb tudom, hogy ilyen lesz, akkor el sem megyek.

Kiszálltam a kocsiból, majd lassú léptekkel megindultam befelé.

– Mi ez a bánatos kép, titkárnő? – kérdezte keresztapám.

– Egyetemre akarok menni – próbáltam ki a képességem nála.

– Rosszul hazudsz – veregette meg a vállam. – De azért a kávémat megkapom?

– Nem, szerez új cselédet – hagytam ott.

– Titkárnőm vagy, nem hagyhatsz így itt, koffein nélkül – kiabált utánam.

Anyáék ajtaja előtt megálltam, majd vettem egy mély levegőt, próbáltam a legkomolyabb arcot magamra varázsolni, majd beléptem a kínzó kamrába.

– Hallgatlak – mondta apa fel sem nézve a gépéből.

– Arra gondoltam, hogy elmegyek tovább tanulni, egy egyetemre.

– Melyikre gondoltál? – szentelte nekem minden figyelmét.

– Antioch.

– Miért is?

– Mert abba az iskolába van a legtöbb baj. Meg a baltás gyilkos csak abból a gimiből választ.

– Szóval téged néztek ki, hogy legyél a beépített fiú?

– Igen.

– Nem mehetsz – fordult vissza a géphez.

– Miért nem? – akadtam ki.

– Mert minden beépített emberünkkel valami történik. Nem véletlenül akarták, hogy ne tudjuk meg. - mondta rám sem nézve. Teljesen lefoglalta amit a monitoron volt, mint a saját fia.

– Kérlek legalább valamit csinálhatok. Nem akarok kávés fiú lenni.

– Akkor is kell egy alapképzettség, ami neked nincs meg.

– De ki tudom tanulni, ez egy jó lehetőség.

– Majd este megbeszélem anyáddal, de mond el neki te is. Jobb ha nem tőlem tudja.

– Köszi – mentem ki.

Beültem a kocsiba, majd vissza mentem Charliehoz. Anyával telefonon beszéltem. Ő azonnal rá vágta, hogy nem. Nem lehetett sehogy sem rábeszélni.

Megérkeztem a házhoz, nem kopogtam, hanem lazán besétáltam. Charlie a kanapén ült és valamit az interneten olvasott.

– Na kölyök együtt fogunk dolgozni?

– Talán, nem mondtak rá igent.

– Elmondtad nekik mi?

– Nem tudok nekik hazudni. Észre veszik, ebből élnek. Ismerik minden mozdulatomat. Tudják, hogy mikor fordul meg a fejembe hogy hazudok. Egy ismeretlen is azonnal kiszúrják. Meg sem kellene szólalnom, de mondanák, hogy az igazat kérik.

– Tudom neked már a véredben van. Talán megenyhülnek, de menj haza és kezd el sportolni. Nem csak egy könyvet kell felemelned. Még itt vagy, sipirc – zavart el.

Nevetve otthagytam. Megfogadtam a tanácsát. Otthon elmentem Marleyvel futni. Ő nagyon élvezte, én meg majd megfulladtam.

Este a kanapén ülve vártam, hogy megérkezzenek, és végre megbeszéljük az új "munkámat".