22. rész

.:: Lucas Szemszöge ::.

Egy kicsit rendbe szedtem magam, majd megindultam megkeresni Amandat.

– Szia – ültem le mellé a padra.

– Ha te is ki akarsz gúnyolni az apám miatt, akkor már mehetsz is.

– Nem én csak kérdezni akarok valamit.

– Ugyan mit?

– Hogy vagy? – kérdeztem tőle, mire hatalmasra nyílt a szeme.

– Nem érdekel apám miért akart megijeszteni, nem érdekel semmi?

– Nem engem az érdekel, hogy vagy – öleltem át fél karral.

– Nem tudom, hogy vagyok. Azért költöztem el tőle, mert folyamatosan félelembe tartott, jobban mint az anyám. Tudtam, hogy orvoshoz kell járnia, mert széttört, hogy anyámmal elváltak. Gyógyszereket szedett, mindig én figyeltem rá, hogy bevegye. Ahogy bevette vissza tért a régi énje, de ha később vette be, olyan volt mint egy dühöngő örült. Mivel egy hete ott hagytam ez miatt, így senki nem figyelt rá, hogy be vegye a gyógyszer és ez lett belőle. Szóval az én hibám az egész.

– Hé Amanda – löktem meg egy kicsit, majd jobban átöleltem –, nem tehetsz róla.

– De, mert ha nem hagyom magára, akkor ez soha nem történik meg. Tartozok neki ezzel.

– Ne is gondolj ilyenekre, semmiért nem vagy a hibás, szóval verd ki a fejedből, de gyorsan.

– Tudod mit nem értek, mi lett veled az utóbbi időben?

– Mert?

– Régen, csak azzal voltál elfoglalva, hogy szépen szólva megfektesd a lányokat, aztán ott hagytad őket.

– Soha nem az volt az igazi arcom – hajtottam le a fejem.

– Akkor miért nem az igazit mutattad soha?

– Mert egyszer már széttörték a szívem, nem akartam újra, így védekeztem.

– Eléggé érdekesen – ráncolta a homlokát.

– Köszönöm, de mennem kell, mert lecsuknak – mutattam anyámék felé. – Majd ha kiengednek, akkor holnap találkozzunk – intettem neki miközben vissza mentem a kocsihoz.

– Malcolm – szólt nekem anya.

Ebből nem jövök ki jól, akkor vagyok a legnagyobb bajba, ha a második nevem hív.

Lehajtotta a fejem és beültem a kocsiba hátulra, anya meg apa elől ült. Az út csendben telt, ahogy megérkeztem felvettem a táskámat, majd bementem a nappaliba és vártam a lebaszást.

– Van fogalmad róla, hogy mit tettél? – emeli fel anya a hangját.

– Sajnálom – hajtottam le a fejem.

– Szerinted ennyivel elintézed, mi van, akkor ha rád fogja a fegyver és meghúzza a ravasz. Ilyenekre nem gondolsz, csak játszod a fejed, hogy felvág Tiffanynak.

– Nem akartam felvágni neki.

– Nem úgy nézet ki – fonta össze a kezét apa miközben neki támaszkodott az asztalnak.

– Nem volt semmi hátsó szándékom.

– Lucas nem hiszek neked – rázta meg a fejét anya.

– Miért nem, miért nem hiszel nekem, amikor soha nem hazudtam neked – emeltem fel a fejem.

– Mert elvette a szerelem az eszed azért.

– Milyen szerelem, Tiffany óta... – kezdtem bele, mire teljesen kikapcsoltam.

Az valami vicc, tuti, csak véletlen egybe esés, hogy Tiffanynak hívják a lány kit szerettem, majd összetörte a szívem mikor lelépet az anyával. Aki jóba volt Liammal minden különösebb ok nélkül. Most meg Tiffany, aki Liam lánya ez véletlen lehet.

– Mond, hogy nem – ráztam meg a fejem miközben leültem kanapéra.

– De Tiffany az a Tiffany, akivel négy éves korod óta jóban vagy. Az aki össze törte nem szánt szándékkal a szíved, és aki mellesleg mint nem rég kiderült Liam lánya.

– Ez lehetetlen – ráztam meg a fejem.

– Nem – ült oda mellém anya.

Eldőltem a kanapén, majd anya ölébe hajtottam a fejem, mire elkezdte simogatni a hajam.

– Mióta tudjátok? – suttogtam.

– Nem olyan rég jöttünk rá, vagy is inkább Liam, azonnal fel ismerte a mosolyába. Ha ő nem mondja akkor lehet, hogy soha nem jövünk rá.

– Megjöttem – csörtet be Soffy, de nem figyeltem rá, éppen sajnáltatom magam.