72. rész

.:: Nelson Szemszöge ::.

Szoktam érdekes dolgokra ébredni. Gondolok itt arra, hogy a húgom zsebcirkálója ugat a fülembe. Vagy éppen maga a húgom ugrál az ágyamon. De volt olyan is, hogy kórházból hívtak, mert feltétlenül kellett, egy segéd, és csak én voltam a közelbe. De most anyám visítására ébredtem.

- Mit képzelsz magadról? - ez az egy mondat, amit kihallottam.

- Mi van már? - fordultam át a másik oldalamra.

- Felhoztál ide tegnap egy kurvát. - húzta le rólam a paplant.

- Ezt a hülyeséget meg honnan szeded?

- Láttam.

Felültem és értetlenül néztem rá. Hogy jöhetett volna rá, minden árulkodó jelet gondosan el rejtettem. Bár anyámból az is kinézem, hogy így akar körbe csalni. Szerintem hamarosan megtudom.

- Hol láttad a semmi, mert engem nagyon érdekel?

- Nem tudtad jól elrejteni. - dobott nekem egy ruha darabot.

Széthajtottam, és Soffy fekete melltartójával találtam szembe magam. Az arcomon nem látszódott semmi. Ugyan olyan egyszerű csukló mozdulattal visszadobtam, majd próbáltam nem tudomást venni róla. Nem bukhatunk le, mert akkor ez az utolsó alkalom, hogy Soffia-val beszéltem.

- Tudok mindent, és vége a kapcsolatodnak a kis cafkáddal.

- Nem. - néztem vele farkas szemet.

- Nincs bele szólásod. - vette el a telefon, meg a gépem, és felemelt fejjel megindult kifelé.

- Az én életem, úgy baszom el, ahogy én akarom. - kiabáltam után, de hiába.

Felöltöztem, majd megindultam lefelé. Ott azt láttam, ahogy apát darabokra töri a telefonom.

- Elegem van belőletek. - szólaltam meg mögöttük.

- Takarodj fel a szobádba, nem akarlak látni. Mindent megadunk neked és így hálálod meg. Szemtelen gyerek. - fordult el tőlem.

- Nem megyek sehova. - fontam össze a kezeimet.

- De, oda mész ahova való vagy.

Felmentem a szobámba, és próbáltam kitalálni, hogy mi legyen. Végül is talán a leghülyébb megoldást választottam. Bár akkor szót fogok nekik fogadni. Életembe utoljára. Kerestem egy nem túl nagy táskát, és bele tettem pár ruhámat. Táskát a szobámba hagytam, és leosontam. Szerencsére a laptopomat ott hagyták az étkező asztalon, így azt is el tudtam tenni.

Anyáék a konyhába vitatkoztak, így ki tudtam menni a bejárati ajtón. Hangosan becsaptam magam után, és már mentem is. Gyorsan szedtem a lábaim, minél hamarabb ott akartam lenni.

Kopogtam az ajtón, de semmi válasz. Lenyomtam a kilincset, szerencsére nyitva volt, minden gond nélkül be tudtam jutni a házba.

Soffy a nappaliba ült és csak nézett a semmibe. Arra sem pillantott fel, amikor a táskám hangosan a földet ért.

Odaültem mellé, a meglöktem egy kicsit, csak elfordult. Telefont kivettem a kezéből. Kikerestem az üzenetet, amit még anyám írhatott. Kitöröltem, majd írtam helyette egy másikat. Sokkal kedvesebbet.

Rám nézett, de látszott rajta, hogy semmit nem ért. Odahúztam magamhoz, majd elkezdtem csitítgatni. Pár perc utána abba hagyta a sírást.

- Megtudták. - adtam meg neki mindenre választ. 

- Most mi lesz? - döntötte meg egy kicsit a fejét.

- Majd kitaláljuk, remélem nem baj, ha pár napig itt maradok.

- Nem. - fúrta bele az arcát a nyakamba.