29. rész

 .:: Soffy Szemszöge ::.

– Nem arról volt, szó, hogy iskolába megyünk? – akadtam ki.

– Soha nem voltam még bent a szülinapomon – vonta meg a vállát a bátyám.

– De anyának azt mondtad, hogy oda mész.

– Tudom, de ő is nagyon jól tudja. Sőt lehet, hogy már szólt az iskolának, hogy ne számítsanak ránk.

– Nem hiszem – rázta meg a fejét Tiff.

– Higgyétek, de most itt csak az a kérdés, hogy vele tartotok, vagy inkább rohadtok az iskolába.

– Mit akarsz csinálni? – kérdezte Scott.

– Nem tudom, többségbe egyedül jövök el, és amit éppen kitalálok, de ha van valami jó ötletek akkor szívesen várom.

– Nyaralóba van valami pia? – kérdezte Scott.

– Van, de ha nincs akkor tudom, hogy ki tudna szerezni?

– Akkor indulás.

– Benne vagytok csajok? – kérdezték.

– Menjünk, úgy is csak egyszer élünk – adta meg a végszót Tiffany.

Az út innentől viszonylag nyugodtam telt. A rádióból szólt a zene, és a mi énekeltünk, Lucas meg az útra koncentrált. Amennyire tudtunk Tiffanyval beszélgettünk, úgy hogy a fiúk ne hallják, hisz ők voltak a témát. Kiderült, hogy semmire nem emlékszik a gyerek korából. Nem tudja, hogy valaha is találkozott Lucassal, én meg nem mondtam meg neki, hogy honnan is ismerheti. Majd ha akarja, akkor elmondja neki.

Megérkeztünk, a nyaralóhoz, mindenki kiugrott a kocsiból, majd toporogtunk az ajtó előtt, hogy Lucas beengedjen.

– Kinél van a kulcs? – kérdeztem.

– Nálam nincs – vonta meg a vállát.

– Mi az, hogy nincs nálad? – akadt ki Tiffany.

– Miért én hozzam a kulcsot?

– Mivel talán te tudod, hogy ide jövünk? – kérdezte Scott.

– Nem értitek a poént – vette elő a zsebéből a kulcsot.

– Ez nem volt jó poén – löktem meg a vállát.

– Én tök jót szórakoztam rajtad – karolta át a vállam.

Scott elvette tőle a kulcsot, majd benyitott. Bent rend fogadott, amit furcsálltam, mert utoljára Lucas volt itt.

– Összepakoltál? – csodálkoztam.

– Nem – ráztam meg a fejem.

– Akkor miért van itt rend?

– Szerinted? Van egy kedves anyánk meg apánk, akik össze pakoltak.

– Ők tuti nem.

– De múltkor lejöttek, akkor gondolom összepakoltak.

– Utánam senki nem pakol össze – panaszkodta Scott.

– Engem csak lebasznak, ha nem pakolok össze – mondta Tiffany.

– Liam? – csodálkoztam.

– Nem anyám – vonta meg a vállát.

– Ja így már értelmesebb, Liam ritkán kiabál.

– Én még nem hallottam – gondolkodott el.

– Én igen, amikor leöntöttem a gépét, amikor oda ragasztottam a székhez, amikor eltörtem a kedvenc bögréjét, amikor fejbe dobtam egy labdával, vagy akkor is kiabált velem mikor bezártam anyáék irodájába, de szerinte én tettem vödröt is az ajtó tetejére, mikor ő jött be.

– Mikor csináltad ezeket? – kérdezték.

– Már egy éve nem szívattam meg, de minden április elsején vele kezdem, meg néha úgy alapból. Mindig panaszkodott, hogy anya miattam ment el négy évre. Vissza kapta – vonta meg a vállát.

– Hát nagyon kedves vagy és engem kihagysz a mókából – háborodtam fel.

– Sajnálom, majd legközelebb.

– Nem csodálom, hogy apa külön megkért, hogy kerüljelek titeket – rázta a fejét Tiffany.

– De, hát mi angyalok vagyunk – mutattunk magunkra.

– Azok – nevetett Scott.