26. rész

.:: Tiffany szemszöge ::.

– Sziasztok – léptem be. – Nem tehetek róla – emeltem fel védekezően a kezem.

Bementem majd leültem, ahogy helyet foglaltam Scott is bejött utánam.

Zoe fejbe csapta magát, majd leült a székre.

– Mit csináltatok ti szerencsétlenek? – kérdezte Louis.

– Úgy volt, hogy... – kezdtem bele a mese estébe, délután.

"– Szia Lucas – köszöntem neki miközben kiszállt a kocsiból.
Normális esetbe ha valakinek köszönök akkor vissza köszön nem ijedtségében összeesik és a földön köt ki. Közben nem vág ijedt fejet, mintha pisztoly fognának rá.
– Jól vagy? – guggoltam le hozzá.
– Ja... ja... ja – nyögte ki a válaszát.
– Szerintem nem jó, beverted a fejed? Azért nem tudsz beszélni? – fogtam meg az arcát, és a fejét kezdtem el kémleni hátha látok rajta, valami sérülést. 

– De... de – kezdett el bólogatni, ráadásnak.

– Szia Luc –  jött oda Scott.

Integetett neki, de a földről nem kelt fel. Csak a hátát neki támasztotta a kocsinak. Mintha olyan kényelmes lenne a földön ülni.

– Hé jól vagy haver? - nyújtotta neki a kezét, hogy felhúzza.

– Ja... ja.. .ja – bólogatott.

– Olyan vagy mintha életed szerelme állna előtted.

– Hiii – kezdett el mosolyogni, majd bezárta a kocsit és oda ment az iskola falához, majd bele verte a fejét.

– Ezzel meg mi lett? – bökött Amanda a idióta felé.

– Nem tudjuk – vontuk meg a vállunkat. 

– Oké jól vagyok – jött vissza.

– Biztos, csak tudatosult benned, hogy öreganyáddal lesz óránk.

– Jaj a hárpiával, amúgy mit tanít? – kérdezte Amanda.

– Nem tudom, nem szoktam az órákon részt venni – vonta meg a vállát.

Mind a négyen megindultunk, majd beültünk a hárpia órájára. Amúgy nem értem, hogy miért hívták így. Amióta itt voltam még semmi nem csinált, ami miatt utálják, de nekem mindegy.

Elfoglaltuk a helyünket, majd vártuk az csengőt, közben beszélgettünk.

– Lucas anyád él még? – jött be a tanár. Kezdtem érteni, hogy miért nem a szívük csücske. 

– Igen, köszöni jól van, de én meg azt csodálom, hogy még nem öltek meg.

– Hogy beszélsz velem, neveletlen kölyök.

– Angolul, de tudok még valamennyire franciául, szóval úgy is elküldhetlek a pokolba.

– Mit képzelsz magadról?

– Hát azt, hogy hozzád képest normális vagyok.

– Ugyan olyan senki házi vagy mint az anyád.

– Nem tudom ki hiszi azt, hogy Los Angeles királynője, mert beházasodott egy gazdag családba.

– Te útszéli kurva anyád az, aki csak a pénzre hajt.

– Fejezze már be, nem értem, hogy magának mi a fasz baja van – emelte fel a hangját Scott.

– Te kis taknyos ülj le és örült, hogy nem küldelek az igazgatóhoz.

– Foglalkozzon a saját dolgával azt hiszem nem azért van itt, hogy az észt ossza – keltem fel az asztaltól.
– Milyen nemes barátaid vannak, de majd akkor is így kitartanak melletted, mikor minden apró titok fényre derül a családoddal kapcsolatba. Például a kis színésznőcske.

– Takarodj a pokolba, bár neked még az is jó hely – csapott Lucas az asztalra, akkor erővel, hogy senki nem mert levegőt venni. 

– Mennyire ütöttél anyádra? Hány embert is küldött kórházba?

– Ajánlom hogy fogja be – kelt fel Scott.

– Pont olyan barátaid vannak, mit anyádnak. Kár, hogy hátba támadták, vagy megölték őket.

Lucas nem reagált semmit. Csak lélegzettét próbálta stabilizálni. A fejét lehajtotta, szinte hallani lehetett, ahogy kattognak a fogas kerekek az agyába. Mindenki őt figyelte. 

Hirtelen felkapta a fejét az arcán meg egy gonosz mosoly terült szét. Szinte vágni lehetett a feszültséget.

– Lehet hogy Stella volt anyám, régen lehet, hogy féltek tőle lehet, hogy vonzotta a bajt, de mindig megoldotta, de az biztos, hogy ezerszer jobb rendőr és ezerszer jobb szülő mint te valaha is voltál. Ő nem azzal foglalkozik, hogy olyas valakivel jöjjek össze, akinek sok a pénze, hanem azt akarja, hogy úgy éljem az életem ahogy akarom. Míg téged csak a pénz hajt, ha nem lennél ennyire öreg meg rozoga, akkor kimehetnél a sarokra úgy is egy kurva vagy – mondta, majd megfogta a táskáját és lelépet. Scott azonnal utána ment, ő is vitte a cuccát.

Az osztály teljesen el volt képedve a kis beszélgetéstől. Senki nem értett az egészből semmit. De minden pénzt megért Lucas öreganyjának az arca. Nem lehet leírni, hogy hány és milyen érzelem ment végig rajta. 

Én is kapcsoltam majd a fiúk után futottam a cuccom ölelve. 

Mind a ketten a kocsi mellett álltak és valamiről nagyon diskuráltak. Ahogy oda értem Lucas hirtelen magához ölelt. Nem értettem, hogy miért, de vissza öleltem és megnyugtatóan simogattam a hátát. 

– Most hova megyünk? – kérdezte Scott.

– Őrsre – adta az egyszerű választ Lucas."