24. rész

.:: Lucas szemszöge ::.

– Nem akarok iskolába menni – kezdtem el hisztizni, mikor anya lehúzta rólam a takarót.

– Én meg nem akartok rád mosni még is megtetszem, szóval kelj és irány.

– De nem akarok, beteg vagyok – ültem fel.

Oda jött, majd a száját a homlokomra tette. Majd megrázta a fejét.

– Nem vagy lázas, szóval mehetsz iskolába.

– Ne már anya kérlek – néztem rá kiskutya szemekkel.

Csak egy gonosz mosolyt öltött az arcára, majd leült mellém.

– Ha apád megengedi akkor maradhatsz – mondta ki, mire hatalmasat nyeltem. – Sok szerencsét veregette meg a vállam. – Amúgy tudod nagyon jó, hogy Tiffany nem tud semmit. Ő csak azt hiszi, hogy vissza kapta az apját. Azt nem hogy te milyen szerepet töltöttél be az életébe régen.

– Tényleg? – kaptam fel a pillantásom.

– Igen.

– Akkor megyek – keltem majd elkezdtem ruhák után kutatni.

Megtaláltam a kedvenc ingem, majd felvettem alá egy fehér pólót. Felhúztam egy fekete farmer nadrágot, majd beálltam a tükör elé. Zselét tettem a kezemre, majd elkezdtem tincsenként beállítani az elejét. Mivel nem tetszett ezért beletúrtam, majd kicsit össze ráztam. Még vettem egy utolsó pillantást, majd felvettem a táskám, szemüvegemet és megindultam lefelé.
Lépcsőnél felvettem a fehér torna cipőmet, majd kimentem a konyhába.

Leültem Soffy mellé anyákkal szembe. Marley már ott feküdt és várta, hogy valami leessen.
Dobtam neki egy falatott a szalonnából, mire oda jött a lábamhoz. Felugrott rá, majd addig ugrált, míg az ölembe nem kötött ki.

Anya csak megrázta a fejét, apa meg nem foglalkozott vele. Amúgy annak ellenére, hogy az ölembe ült nem csinált semmi, néha kapott pár falatot, de nem ugrált, hogy többet kér.

– Soffy van valami az arcodon – mondtam, majd rámutattam a jobb arcára.

– Mi? – próbált oda nézni.

– Nem tudom, valami fekete – vontam meg a vállam.

Elővetett a táskájából egy tükröt, majd elkezdte nézni az arcát.

– Nincs rajta semmi.

– Nem jó oldalt nézel, a másik jobb.

– De azon az oldalon sincs semmi – rázta meg a fejét.

– Pedig ott van – böktem pontosan ugyan oda.

– Apa – fordult kétségbe esetten felé.

– Igen – nézett át, az újságja felett.

– Van valami az arcomon.

– Smink – folytatta az olvasás.

– Anya! – fordult felé.

– Semmi – folytatta a magazinja olvasgatását.

– Tényleg van valami az arcomon? – fordult felém kétségbe esetten.

– Igen.

– Mi?

– Túl sok smink, szóval mosd le.

– Nincs is rajtam sok.

– Sokkal kevesebb szokott rajtad lenni. Ááá valami pasi van a dologba – dőltem hátra, mire csöndre intett.

Lesz miről kifaggatnom délután.

– Anya elvihetem a kocsid? – vettem be a legszebb mosolyom.

– Elviszlek titeket – kelt fel, majd kiitta a kávéját.

– Nem akarok a terhedre lenni.

– Minek ajánlom fel ha terhemre lenni? – ráncolt a homlokát.

– Ne már lécci, olyan régen vezettem hiányzik – néztem rá hatalmas szemekkel.

– Lucas – szólt apa, mire felé fordultam. Egy kulcs repült felém, amit éppen hogy el tudtam kapni.

– Köszi – mondtam, majd mentem is kifelé.

Soffy jött mögöttem, kinyitottam neki a kocsit, míg átmentem a másik oldalra addig bekötötte magát, meg a táskáját hátra dobta. Én is hátra vágtam a cuccom, majd magam elé húztam a biztonsági övet. Vettem egy mély levegőt, indítottam a kocsit. Jó volt újra a volán mögött ülni.

Nem mentem gyorsan, mert itt volt Soffy is, bár ő is elő szeretettel taposta a gáz pedált. Ez valami családi vonás lehet, mert szinte mindenki örülten vezetett. Sőt így bele gondolva csoda, hogy még élünk, szerencse velünk van.