23. rész

.:: Soffy szemszöge ::.

Egyedül indultam meg haza felé az iskolából. Régen mindig volt valaki aki elkísért volna, de az után, hogy szakítottam Bruforddal minden megváltozott. Köz utált személy lettem, mert én voltam az egyetlen, aki merte dobni a nagymenőt az iskolába.

Annyival tudom magam vigasztalni, hogy Tiffanyval az utóbbi időben nagyon jól kijövök. Sokkal kedvesebb mint a régebbi barátaim. Ők csak azért akartak velem lenni, hogy élősködjenek rajtam. Amikor meg nem engedtem nekik akkor elmentek és magamra hagytak. Nem számíthattam rájuk. Tiffanyt nem ismerem csak pár hónapja, ha a többit nem számoljuk, de ő még ez a rövid idő alatt nem hagyott cserben.

Nem éreztem magányosnak magam, mert a fülembe szólt a zene. Halkan dúdoltam miközben az utcákat rótta. Amúgy furcsállom, hogy még senki nem hívott, hogy hol vagyok, mert ilyenkor már rég otthon kellene lennem. Biztos, hogy Lucas megint csinált valami hülyeséget. Manapság több bajba kerül mint én.

Kanyarodtam be az utcába, mikor nekem jött valaki.

– Sajnálom – kezdett el szabadkozni, mire kivettem a fülest.

– Nincs semmi baj – legyintettem le, majd elfogadtam a táskámat amit felém nyújtott.

– Örültem a találkozásnak – mondta majd meghajolt és elment.

Kuncogtam a tettén, nem színpadon vagyunk hanem az utcán. Felvettem a táskát a vállamra, majd lesétáltam az utolsó hat métert.

– Megjöttem – vágtam be az ajtót.

Érdekes látvány fogadott utoljára ilyen kb. 7 éve, mikor Lucas első szerelemi csalódását érte meg.

– Mi történt? – böktem meg apát.

– Gyere fent elmesélek mindent – karolt át apa.

Követettem apát a szobámba, majd becsuktam magam után az ajtót.

– Amúgy ha mindenki bevallja az igazat tartozok egy kis magyarázattal – húztam össze magam.

– Mivel? – ráncolta a homlokát.

– Van ez az ügy, amin éppen dolgoztak és nem tudjátok mi a kapcsolat a két áldozat között.

– Igen?

– Hát az, hogy mind a ketten lefeküdtek a gyilkosukkal.

– És?

– A két nő rájött, hogy csalja őket, ezért dobták egyszerre, majd kinyírta őket – vontam meg a vállam.

– Oké ez kísérteties, hogy jöttél rá? – ráncolta a szemöldökét.

– Így – nyitottam ki a szekrényem ajtaját, ami tele volt képekkel, amiket fonalak kötöttek össze. Apró üzenetek vannak rakta, hogy mi a kapocs közöttük.

– Mióta dolgozol rajta?

– Két napja – vontam meg a vállam.

– Mi egy hete keressük a kapcsolatot te meg két nap alatt megtaláltad?

– Mindig is szerettem a krimiket.

– Ez akkor is kísérteties.

– Nem hiszem, hisz nyilván való.

– Ezentúl ha elakadunk te leszel a mentőövünk – ölelt meg.

– Nem haragszol.

– Arra, hogy megoldod az ügye nem, de arra igen, hogy elviszed az aktákat a kapitányságról és senkinek nem tűnik fel.

– Jó tanárom volt.

– Anyád?

– Igen – bólogattam.

– Meg sem lepődök rajtad – rázta meg a fejét, majd teljes figyelmét a szekrényemnek szentelte, én meg Alexnek szenteltem figyelmem.

– Jó vagyok mi? – kérdezte tőle, mire elkezdett bólogatni.

– Tudod ilyenkor hasonlítasz anyádra, amikor megismertem.

– Mert? – ráncoltam szemöldököm.

– Azért mert ő dicsértette magát Alexel folyton.

Apa leült az ágyra, majd megpaskolta, hogy én is foglaljak helyed.

– Szóval röviden azt történt, hogy... – kezdett bele.