10. rész

.:: Lucas Szemszöge::.

Több hét telt el a tragédia óta. Gyilkos még nincs meg, iskolába két hete nem voltam, és vissza költöztem, hogy egyedül legyek, míg otthon voltam nem találkoztam azzal a titokzatos Tiffanyval, de az nem érdekelt. Dep velem jött, Mex meg nem. Sőt senkivel nem fog menni, mert miközben nyomoztak lelőtték. Hiába akarták megmenteni nem sikerült. Szóval most kutya helyet egy szarvassal beszélgetek. Soffy volt velem pár napig, de ő ment vissza. Anyával kibékültek. Viszonylag most jó a kapcsolatuk. Szerintem csak miattam, hogy ne érezzem magam a padlón.

– Haza megyek – mondtam a telefonba anyának.

– Jó, elmenjünk a cuccaidért?

– Igen, meg az iskolába is benézek.

– Jó itthon találkozunk, ja nem akarlak elkeseríteni, de meg van Dep gazdája.

– Hol?

– Az állatkertből lopták el, csak idáig nem vették észre.

– Nem vettek észre egy szarvast?

– Ezek szerinte, de most leteszem, otthon találkozunk.

Letettem a telefont, majd a táskámat megfogtam beültem a kocsiba és irány az iskola. Lassan egy hónapja, hogy nem voltam iskolába. De valahogy leszarom.

Beléptem az épületbe, minden szem rám szegezett. Nem voltak szemem alatt karikák, ugyan úgy öltöztem, még is mindenki engem figyelt. 

– Lucas – kiabált utánam Amantha.

– Igen – álltam meg és bevártam a lányt.

– Jó végre látni – ölelt meg. Furcsálltam, de örültem neki, hogy törődik velem. Idáig csak a családommal beszéltem.

– Kellet egy kis idő.

– Ez csak természetes – engedett el.

Bementem a terembe, majd leültem a helyemre. Megkerestem a fülhallgatót kerestem egy zenét, bedugtam a fülembe. Ráhajtottam a fejem a padra.

– Lucas, kelj fel – szólalt meg idegen hang, de ismerős volt számomra.

– Maga ki? – vettem ki a fülemből.

– Helyettesítő tanár vagyok.

– Honnan ismer? – keltem fel.

– Nagyon nagyon szégyen, hogy nem ismered meg a saját rokonod.

– Tényleg, melyik ágról? – sétáltam oda a tanár asztalhoz.

– Apai.

– Hát tudod azt csodálom, hogy még élsz.

– Mit képzelsz magadról?

– Én inkább ezt tőlem kérdeznéd. Hogy-hogy nem hoztál magaddal senkit?

– Takarodj az igazgatóhoz.

– Te meg felejtsd el, hogy az unokád vagyok, örökre – vágtam be hangosan az ajtót.

Hirtelen egy lány futott felém, teljesen kétségbe volt esve.

– Bent van a tanár? – lihegte.

– Te vagy az úgy lány? – kérdeztem.

– Igen – hajtotta le a fejét.

– Nincs kedved velem jönni – mosolyogtam.

– Nem megyek sehova.

– Ugyan helyettesítő tanár van, egy vén szipirtyók, gyere velem – kacsintottam.

– Nem! – akart kikerülni, de én gyorsabb voltam nála és elé léptem.

– Tudom, hogy te is akarod – húztam mosolyra a számat.

– Felejtsd el – lökött meg, majd bement.

Nevetve mentem be az igazgató irodába. Mivel a diri elvolt foglalva a telefonnal ezért leültem az egyik fotelbe és vártam, hogy végre letegye a telefont.

– Hallgatlak – fordult felém.

– Miért vette fel a nagyanyámat? – kérdeztem élesen.

– Nem volt más angol szakos tanár.

– Én nem vagyok hajlandó bemenni az órájára.

– Akkor most mit csináljak veled.

– Küldjön haza.

– Nem, mert így is egy hónapig kerülted az iskolát. Szépen bemész órára és nem veszel róla tudomást. Nyomás – mutatott az ajtó felé, és már fordult is vissza a telefonjához.

Megvártam míg kicsengetnek, majd utána mentem vissza a terembe. Leültem a helyemre és nem foglalkoztam semmivel. Így gyorsan eltelt a nap, majd irány az otthoni magány.