83. rész

.:: Soffy Szemszöge ::.

Én értem először haza. Az egész ház kihalt volt. Csodálkoztam Lucas-nak itthon kellett volna már lennie, és Nelson-nak is. Bár őt nem bánom, hogy nincs itthon. Lehet, hogy behívták a kórházba. Már úgy kezelik, mintha orvos lenne. Sőt most örülök is neki. Kicsit egyedül akarok lenni, van elég bajom nem kell most még ő is. Elég lesz este beszélni vele, bár nem nagyon akarok.

Ledobáltam a cipőmet, majd eltettem a helyére, mielőtt megint kis előadást kellene hallgatnom anyától, hogy nem tudok magam után elpakolni. Kabátomat felakasztottam, majd a konyhába mentem. Csináltam magamnak egy szendvicset, ezután a Tv előtt megettem. Készítettem magamnak egy forrócsokit, majd a társaságába felmentem a szobámba.

Belöktem az ajtót, közben meg italomat kóstolgattam. Szobába Nelson-t találtam, ahogy az ágyon hasal több könyvvel körül véve, és a füléből meg zsinór lóg ki, ami a laptoppal van összekötve. Óvatosan csuktam be az ajtót, nem akartam megzavarni a tanulásba. Az ajtó csukásra azonnal felkaptam a fejét, majd mosolyogva felé, fordult.

- Hoztál nekem forrócsokit? - kérdezte miközben kihúzta a füléből a zsinórt.

- Magamnak szántam. - ültem le mellé.

- Még egy kortyot sem kapok? - nyúlt érte, de én felemelte.

- Neked is pont addig tart megcsinálni mint nekem.

- De nekem tanulnom kell. - ásított.

- Vagy inkább aludnod. - adtam egy puszit az okos buksijára.

- Ha ilyen szívtelen vagy, akkor csinálok magamnak. - állt fel.

- Nagyon helyes. - értettem vele egyet.

Boldogan döntöttem neki a hátam az ágytámlájának. Kortyoltam volna bele az italomba, mire Nelson kivette a kezemből. Szájához emelte a poharat, majd kortyolt belőle egy hatalmasat és visszaadta a kezembe. Döbbentem figyeltem minden tettét. Ő nem foglakozott vele. Visszafeküdt az ágyra, majd elkezdte a könyveket tanulmányozni.

- De szemtelen lettél. - panaszkodtam.

- Nem hiszem, kettő is van. - mutatott a szemeire.

Nem foglalkoztam vele, megittam az italom maradékát, majd az ablak melletti fotelbe vackoltam be magam. Megkerestem a könyvemet, és belevesztem teljesen másik világba. Csak akkor néztem fel, amikor Nelson megkopogtatta a vállamat.

- Parancsolj. - nyújtott felém egy bögre italt.

- Nem kérek. - ráztam meg a fejem. 

- Te nem kérsz forrócsokit, úgy hogy odaadják neked? - csodálkozott.

- Ma már ittam. Vigyáznom kell az alakomra. - mondtam mire hangosan felnevetett.

- Ez nagyon jó poén volt, még a könnyem is kicsordult. - törölgette a szemét.

- Halál komolyan gondoltam. - vettem rá a legcsúnyább nézésem

- Sok minden hülyeséget hallottam már tőled, de akkorát még soha sem. Parancsolj. - tette le a fotel melletti asztalra az italt.

- Szóval szerinted hülyeségeket mondok? - akadtam ki.

- Szoktál, de ezt is szeretem benned. - adott egy puszit a homlokomra.

- Most haragszom rád. - fordulta el tőle.

- Mi ez a negatív hangulat? Talán beteg vagy? - tette a kezét a homlokomra - Nem, akkor meg mi van? Megjött és azért van ilyen rossz kedved? 

- Semmi közöd hozzá, hogy mi van velem. - keltem fel és indultam meg ki a szobából.

- Soffy. - szólt utánam Nelson.

Nem foglalkoztam vele, lementem a nappaliba és a kanapéra ültem. A hátamra terítettem egy pokrócot, majd elkezdtem kapcsolgatni a Tv-t. Sajnos nem tudta elterelni a figyelmemet. Egy hete meg három napja másom sem rágódok, csak azon, hogy miért késik. Csak nem lehetek terhes, elvégre védekeztünk, de soha nem tudni. Nem akarok még ilyen fiatalon anya lenne. Még az akadémiát sem végeztem el. Annyi tervem volt, és az egyik közeli között sem szerepelt egy gyerek. Sőt még a távoliakba sem. Nem szeretem a kisgyerekeket. Csak a baj van velük, amikor kicsit. Nincs egy szabad perced sem, mert mindig rá kell figyelned, hatalmas teher nyomja a vállad. Ha nem figyelsz és történik vele valami, akkor akar le is csukhatnak. Sajnos hallottam ilyenről. Az anya telefonált, a kisgyerek meg kirohant a kamion elő. Az anyja volt a hibás, mert nem figyelt rá. Szerencsétlennek meg kellet azzal is küzdeni, hogy meghalt a kisfia, erre még üljön három évet a sitten. Csak azért három, mert látták mennyire érzelmileg van összetörve. 

- Szóval mi történt, ami miatta ennyire fel vagy dúlva? - ülte le mellém Nelson.

- TE. - fordultam el tőle. Nem akartam vele beszélni, az egész az ő hibája.

- Sajnálom, bármit is tettem, de nagyon megköszönném ha elmondanád, hogy mit is vétettem. - szorított magához, hogy véletlenül se tudjak menekülni. 

- Minden a te hibád. - dőltem rá a vállára.

- Nézd el nekem, sajnálom, hogy megbántottalak. - adott egy puszit a fejem búbjára.
- Azt sem tudod, mit csináltál, de már bocsánatot kérsz. - morogtam.
- Én hiszek neked, hogy az én hibám.
- De mi van akkor, ha nem?
- Akkor is bocsánatot kérek. - húzott bele teljesen az ölébe, majd elkezdte simogatni a derekam.
- Miért vagy ilyen rendes?

- Mert szeretlek. - csókolt meg. Megfogta a derekam, én meg mind a két kezem az arcára. El akart dönteni az kanapén, de én ellöktem magamtól. Hirtelen jött lökéstől hátra esett, és engem is magával rántott.
- Hallgatlak, mi miatta vagy ennyire ideges? - kezdte el csókolgatni a nyakam.
- Késik. - motyogtam.
- MI? - tágultak ki a pupillái.