47. rész

.:: Soffy Szemszöge ::.

Több hete, sőt lassan egy hónapja a hatalmas bulinak, amiről végre mosolyogva jöttem haza.
Elterültem a szobám ágyába, majd teljes erőmmel a semmit csináltam. Nyomkodtam a telefonom, de nem tudtam magammal mit kezdeni. Nelson azt mondta, hogy tanul az iskolája könyvtárába. Nekem meg most nincs semmi, amit feltétlenül tudnom kellene. Nem kértek meg semmire, amit meg kellene csinálnom.

Erőt vettem magamon, majd felkeltem az ágyról. Bezártam az ajtókat, majd beültem a kocsiba. Ott ültem és megpróbáltam elindulni.

Mi van, ha nem örül annak, hogy elmegyek? Talán elege lesz belőlem? De már hiányzik, egész hétvégén nem láttam. 

Gondolkodás nélkül vezettem el az egyetemhez. Könyvtárba senki sem volt, csak Nelson egyedül üldögélt egy halom könyvvel.

– Ki vagyok? – takartam le a szemét.

– Talán a barátnőm? – tette a kezét a térdemre, még közelebb húzott magához.

– Igen – adtam egy puszit az arcára.

– Miért nem szóltál, hogy jössz? – húzott bele az ölébe.

– Mert azt akartam, hogy meglepetés legyen.

– Kellemes meglepetés – adott egy rövid csókot. – De van egy rossz hírem tanulnom kell.

– Megyek is, csak látni akartalak – akartam felkelni, de vissza húzott.

– Én arra gondoltam, hogy jelenléteddel segítesz.

– Nem fogom elvonni a figyelmed a csontok csodáiról?

– Úgy is a mellkas csontjairól tanulok, majd szemügyre veszem mindegyiket, hogy legyen kellő vizuális élményem.

Erre a kijelentésére, megpöcköltem az orrát, mire grimaszokat vágott. Láttam a szemébe, hogy sokkal rosszabbra számított. Adott egy csókot bocsánat kérés képen. Rádőltem a vállára, ő a kezébe vette a könyvet és csak neki szentelte a figyelmét. Nem zavart, örültem hogy a közelembe van. Meg tudom, hogy mennyire fontos neki, hogy sikerüljön majd a vizsgája. Maximalista, főleg a tanulásba meg az iskolába. Nem olyan mint én, nem az a jel mondata, hogy csak a kettes legyen meg.
Lehet hogy meg is szunnyadtam, de nem érdekelt. Élveztem hogy vele lehetek, még ha nem is beszélgetünk. Néha sokkal jobb a csönd, vele.

– Ébredezz – adott puszit a hajamra.

– Fent vagyok – nyújtózkodtam.

– Látom – felemelt, majd letett a földre. – Kell egy másik könyv.

– Nem elég ez a tízen valahány ami itt van?

– Egyet ott hagytam – tűnt el a sorok között.

Megkerestem, mert nehogy észre vegyenek és kidobjanak, mert nem ide való vagyok. Valójában nem ezért, csak ha valaki kérdezi ezt fogom mondani.

Neki háttal álltam, néztem a címeket, amik semmit nem mondanak nekem. Valamelyiket nem is értem, biztos hogy nem angolul volt.

Rátette a vállaimra a kezét, majd szembe fordított magával. Neki nyomott a könyves polcnak és mohon falta az ajkaim. Míg én a hájába túrtam, addig a derekamon pihentette a kezét.

Visszafordult, majd levette a könyvet, amit keresett. Úgy ment tovább, mintha előbb semmi nem történt volna.

– Nem jössz? – fordult vissza.

– De – ébredtem fel a sokból.

Leült a székre, majd megpaskolta a térdét, hogy én is oda üljek. Kényelembe helyeztem magam, Figyeltem a szenvedését, ahogy próbál megjegyezni, minden szar, amit tudniuk kell.

– Holnap mit csinálsz? – törte meg a csendet.

– Délelőtt lesz csak órám, de miért kérded?

– Mert délután elmehetnénk moziba, rég voltunk valahol kettesbe.

– Nekem jó.

– Tökéletes – adott egy puszit, majd újra a tanulással foglakozott.

Mire mindent megtanult, már besötétedett. Haza kísért, sajnos nem tudott tovább maradni, mert az anyja folyamatosan hívogatta, hogy miért nincs már otthon. Megígérte, hogy holnap hív, majd szétváltak útjaink.