37. rész

.:: Soffy Szemszöge ::.

Barbi baba elment így egyedül vagyok végre a szobámba. Sőt ha minden jól megy, akkor egész este oda lesz, mert valami buli van. Engem nem hívtak meg. Számkivetett vagyok itt, főleg, hogy sokkal többet tudok mint ők. Néha még a tanárok is szúrós szemmel néznek rám, amikor kijavítom őket. De nem tehetek róla. Ezzel együtt nőttem fel, már a vérembe van.
Kiskoromba anyát majdnem megölték. Apát többször súlyosan megsebesítették. Az utolsó egy évbe, meg végig segítettem nekik megoldani egy-egy gyilkosságot. Én oldottam meg Josh ügyét is. Nem fogom hagyni, hogy a tanárok rosszul mondjanak valamit. Régen azért csaptak ki az iskolából, mert nem érdekelt semmit. Ha most kicsapnak akkor az lesz a bűnöm, hogy túl sok mindent tudok, és túlságosan is figyelek. 

– Steve indíts el a 35. lejátszási listát – zártam be az ajtót.

– Azonnal kisasszony – válaszolt, de azonnal indult is a zene. Jó hallgatni a barátnőm sikereit.

Tiffany felkapott énekes lett a bandájával együtt. Hamarosan jön haza. Amikor tudunk, akkor beszélgetünk, de ő túl elfoglalt. Dalokat ír, vagy videó klipet forgat, esetleg csak szórakozik. Nem is tudom én mikor szórakoztam utoljára. Talán a hétvégén mikor leültem olvasni, vagy amikor megláttam anyámék új titkárnőjét. Szegény elküldik kávéért, meg postára, hogy adja fel a levelek, meg leültették a gép elé, hogy vigye be az adatokat. Felvette hozzá a régi vastag keretű szemüvegét, amit én szeretek rajta látni, mert sokkal jobban áll neki, mint a kontaktlencse. Azzal cukkoltam míg ott voltam, szerzek neki egy szoknyát, akkor sokkal élethűbb lenne. Rajta kívül az egész emelet nevetett. Amikor haza mentünk anya fel is kínált neki egy nagyon szép kockás darabot. Utána bezárkózott a szobájába és csak sütivel lehetett kicsalogatni. Ezek a titkárnők, a hasukon át vezet az út. Igen az volt talán a szórakozás, utána tanultam, meg apa tanított pár önvédelmi fogást.

Most meg egyedül vagyok a szobámba és tombolok az éppen szóló zenére. Le sem tudom tagadni, hogy nem vagyok oda a jó pofizásárt. Így is kész kínszenvedés, hogy Barbara hisztijeit kell hallgatnom. Fel van háborodva, hogy gyakorlat közben, ami többségbe csak futás, meg esetleg valami apró fal átugrása letört a körme. Nem tudom hogy került ide, de én lennék az igazgató, vagy csak egy tanár tuti, hogy kirúgatnám. Itt teszi az agyát, hogy ő a valaki, de a saját táskáját nem tudja vinni. Hisztis ribancok, ezekkel van tele a világ.

Sajnos a szép és kellemes magánynak vége lett amikor Barbi baba jött be egy pasival. Elfordultam és úgy tettem mintha aludnék, közben próbáltam kizárni a világot.

– Azt mondtad, hogy nem lesz bent a szobatársad – mondta a pasi, a héten a negyedik. Kedd van, ez egy nagyon fontos információ. Ezzel szerintem elmondtam mindent a szobatársamról. 

– Alszik, ide sem figyel, de nézd milyen jó gépem van. A legújabb modell.

És már megint azt hiszi, hogy minden cuccunk közös. Sőt azt hiszi, hogy a gép az öve. Múltkor úgy kellett utána mennem, hogy adja vissza, mert gépelni akarok, erre kicsapta a hiszit, hogy el veszem tőle a gépét. Jaj akkor is jó szórakoztam, amikor ezzel beéget az egész akadémia előtt.

– Barbara add vissza a gépem – álltam útját a folyóson. Nem kis tömeg gyűlt össze, aki figyelte, hogy mit csinálunk. Nem látni minden nap ilyet.

– Ez az én gépem, apa tegnap vette.

– Tényleg akkor kérlek lépj be, most itt – fontam össze a kezem.

– Jó – húzta ki magát büszkén.

Hajam végét figyeltem, hogy megnézzem nincs törött hajszálam. Mikor meggyőződtem róla, hogy nem kell fodrászhoz mennem visszafordultam babához, hogy megnézzem hogy halad.

– STEVE! – kezdett el vele kiabálni.

– Nem működik? – kérdeztem.

– Biztos programozási hiba, vissza is viszem a szerelőhöz.

– Vagy csak add vissza! – nyújtottam a kezem. 

– Nem adom oda neked a gépet – szorította a mellkasához.

– Most vehetek újat – vettem elő a telefonom.

– Rád fér úgy is olyan nyomi géped van. Mintha a kőkorszakból hoztad volna – próbált valami menedéket találni.

– Igazad van, a rendőrségi, legújabb fejlesztésű intelligens operációs rendszer elavult.

– Nincs is ilyened, csak hazudsz, hogy menőnek tűnt.

– Mi folyik itt? – jött ki az igazgató az irodájából.

– Soffia el akarja venni a gépem. Azt mondja, hogy az öve – kezdett el szipogni.

– Komolyan retina érzékelő van rajta, ujjlenyomat felismerő a tachpadja. Kezelni sem tudod. Csak azt mondatni, hogy Steve és várni, hogy a gép induljon. A hátuljára bele van gravírozva a monogramom. Ne gyere azzal, hogy Soffia Megan Tomlinsonnak hívnak, mert nem veszem be. Sőt szerintem itt senkit. Jobb ha visszaadod a gépet, mert egy szavamba kerül és az egész füstölögni fog – kezdtem már elveszteni a türelmem. 

– Kérek egy másik szobát – indult meg.

– Ha tudom, hogy hisztis picsákat is beengednek, akkor kihasználtam volna Pettershon nevet – morogtam, majd mentem utána. Szerencsére a gépem az asztalon volt, és a babácska sehol.

Szóval nem ez lenne az első esett, hogy azt hiszi, hogy a gépem az övé. Tudom hogy neki nem a gép kell hanem a program. Soha nem adja fel, de én sem.

– Steve hozd a kocsit – mondtam, majd oda léptem Barbarához és elvettem a gépem. Felvettem minden olyan tárgyat amibe áram van, majd megindultam kifelé. Az ajtóban a kocsi várt. Betettem a hátsó ülésre a cuccokat, majd beültem előre és hátra dőltem.

Kibírod erős vagy, ő meg egy senki aki el fog vérezni. Nem kell felhúzni magad ilyenen, mert csak árt az egészségednek.

– Alex – örültem meg a kis barátomnak.

– Hajrá! – biztatott.

– Hajrá! – emeltem fel az öklöm, mire neki ment gyengén fejével.

– Hajrá! – kezdett el bólogatni.

– Tudod néha elegem van belőle, egyszerűen csak megfojtanám.

– Meg kell leckéztetni.

– Igen, és meg is fogom, de nem most, hamarosan.

Még két órát kint ültem, az én örök barátommal, majd visszamentem. Ő megindulta haza, én meg a pokolba. De a pokol hamarosan nem csak nekem lesz, hanem a babának is. Le fogom törölni a mosolyát, örökre.