35. rész

.:: Soffy Szemszöge ::.

Alig vártam, hogy szeptember legyen és kezdjek az akadémián. Most meg hogy össze vagyok pakolva, és készen rá, hogy beköltözzek a kollégiumba. Még mindig nem tudom fel fogni, hogy ez velem történt meg. Mindig is én voltam a szerencsétlen, de most talán valóra fog válni az álmom.

– Kész vagy? – jött be Lucas.

– Igen, bár izgulok.

– Minek, többet tudsz mint ott bárki, egész nyáron edzettél, hogy a sportban se maradj alul.

– De ott lesznek tőlem jobbak. Mindig lesznek olyanok, akik felül fognak minden helyzetbe múlni.

– Nem lesznek – veregette meg a vállam.

Segített bepakolni a kocsiba, anya elköszönt tőlem, majd ment tovább, mert valami történt az őrsön. Lucas meg az elment szörfözni. Többségbe egész nyáron ezt csinálja, sőt szerintem még egy idegi folytatni fogja, mert még nem döntötte el, hogy hova megy. Szóval ő éppen élvezi a semmit tevését. Én meg itt idegeskedek, hogy mi lesz velem.

– Mehetünk? – nyitotta ki az ajtót apa.

– Igen – fújtam ki a bent tartott levegőt.

– Nem lesz semmi baj, nem kell izgulnod, egész nyáron ezzel foglalkoztál, az első évedet itthon is tölthetnéd.

– Nem leszek olyan mint anya, nem akarom hogy én is gyorstalpalón elvégezzem.

– Akkor meg hajrá, ne félj te leszel a legjobb.

– Jó, vágjunk bele, megmutatom nekik mire képes egy Tomlinson.

– Ez a beszéd – adott egy puszit a homlokomra.

Beszálltam a kocsiba, apa elvitt a koleszhez, ami pont az akadémia mellett van. Egyetlen egy rossz az egészben, hogy kötelező a kollégium. Nem tudom miért, de valahogy csak elviselem. Segített felvinni a cuccaimat, majd magamra hagyott. Leültem az ágyamra és figyeltem a szoba másik felét.

Tele volt képekkel, élettel. Az ágyon plüss állatok vannak, meg színes takarók. Mint valami gyerek szoba. Az én felem meg tiszta fehér, meg kopár, meg unalom.

– Szia biztos te vagy a szobatársam – jött be egy full rózsaszín csaj, még ráadásul nyávog is, de az tetőzi a szőke haj. Pláza cicát engedtek be, ide? 

– Igen – dobtam fel a bőröndömet az ágyra.

Elkezdtem kipakolni a szekrénybe, és próbáltam nem rosszul lenni attól, ahogy engem figyel és közben a körmét reszelgeti. Valami eszméletlenül idegesítő.

Elővettem a laptopot, majd bedugtam Steve Chip kártyáját.

– Üdvözlöm – köszönt, majd megjelent rajta az össze otthoni adat.

– Ez milyen gép? – jött oda.

– Semmilyen, néma – adtam a parancsot, mire minden elsötétült.

– Ez a legújabb technológia? Apának folyamatosan mondtam, hogy szerezzen nekem egy ilyen gépet, de az mondta hogy nem mert túl drága. Mindig ezt mondja, de ballagásomra tudod venni egy ronda sárga kocsit. Hiába mondtam neki, hogy a piros sokkal jobb.

– El tudom hinni – bólogattam.

– Neked van kocsid, bár mit is kérdezek, ha egy ilyen géped van akkor tuti, hogy van egy piros sport kocsid?

– Hát nem igazán – ráztam meg a fejem.

– De valamilyen kocsid csak van, szerintem még sofőröd is? – kezdett el visongani.

– Nincs, de most ha nem haragszol folytatom a kipakolást – fordultam el tőle.

Írtam egy smst Lucasnak, hogy kellene egy kis segítség, meg hogy mit hagytam otthon. Elkezdtem hajtogatni a ruhákat a szekrénybe, közben meg magamba dúdolgattam. Miközben pakoltam rájöttem, hogy a szobatársam még be sem mutatkozott, bár jól meg vagyok a neve nélkül is. Sőt szerintem kerülni fogom a szobát. 

Körmök csattogását hallottam, majd halk kopogást.

– Gyere – szólt ki szobatársam. Én meg az ajtó felé fordultam, és vártam a vendégem.

– Tudtad, hogy nehéz az akadémiára egy papagájt becsempészni? - nyitotta ki az ablakot.

– Gondolom, de Marleyt hogy engedték be?

– Tudod jó tanára volt – odaadott egy kis táskát.  

A nyitott ajtóban megjelent Alex, mire a szobatársam Lucas mögé ugrott.

– Leszállhatnál rólam – morogta.

– Ti jártok? – mondta, még mindig a derekát ölelve.

– Nem, de ez nem jogosít, fel, hogy ölelgess, szóval szed le a szépen manikűrözött kezedet a derekamról – lépett hátrébb Lucas.

– Van barátnőd? – pislogott rá hatalmasakat.

– Nincs...

– Barbara – mosolygott, miközben kezet fogott a bátyámmal.

– Megyek, Alex majd jön, amúgy itt a kocsid – dobta oda a kulcsot, majd elővett egy gördeszkát, meg egy pórázt.

– Majd beszélünk – intettem neki, ő meg a társával elment.

– Szexy a bátyád Soffy.

– Köszi – csodálkoztam azon, hogy tudja a nevem, meg hogy Lucas a bátyám. Ez nyomozott a lakótársa után, vagy ennyire látszódik rajtunk, hogy testvérek vagyunk. Bár szerintem nem. Én anyámra ütöttem, Lucas meg apámra, sőt a haját inkább anyám nagyapjától örökölte, de a szeme az apáé. 

– Meg adod a telefon számát.

– Sajnálom nem lehet, van egy szabály. Ő nem adja meg senkinek a számom, én nem adom meg senkinek.

Leültem a gép elé, mire Alex mellém jött.

– Ez a madár mindig itt lesz?

– Csak néha – simogattam meg, mire oldalra döntötte a fejét, hogy a nyakát nehogy elfejtsem.