77. rész

.:: Soffy Szemszöge ::.

Elmentünk egy közeli pizzázóba, majd onnan azonnal a nyaralóba. Bár nem értem miért hívjuk nyaralónak, amikor nyáron szinte soha nem vagyunk ott. De ez mindegy, ez  a neve és kész.

- Ez ki háza? - szállt ki a kocsiból, utána szét nézett a környéken.

- Családi. - kezdtem el keresni a kulcsokat a kocsi kesztyűtartójába. Nagy kő esett le a szívemről, mikor megtaláltam.

Steve beparkolt magától, nekem csak a megfelelő kulcsot kellett megtalálnom.

- Nincs lyukérzéked. - tette rá az állát a fejemre.

- Ja, te vagy a lyukak királya. - zártam ki az ajtót.

- Már azt hittem soha nem jutunk be. - kezdett el befelé tolni.

- Mi lett veled? Talán a te agyadban vájkáltak ma?

- Nem, csak tudatosult bennem a tény, miszerint édes kettesbe leszünk egész este. - csúsztatta a kezét fel a pólóm alatt.

- Igen édes kettesbe fogunk aludni. - karoltam át a derekát.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan. Végre kettesbe vagyunk, nem kell attól tartanom, hogy apád ki fog herélni, mert rossz mozdulatot teszek. Valamelyik nap megfenyegetett, hogy kiköltöztet a nappaliba, mert zavarlak a tanulásba.

- Mondom, hogy már nem utál. Hallottam a saját két fülemmel, ahogy azt mondja, hogy kedvel. Miért olyan nehéz elhinni?

- Mert tegnap fenyegetett meg ha elveszem a szüzességed, akkor meg fog ölni.

- De látod még mindig élsz. Egy idő után észre sem veszed a fenyegetéseit.

- Reggel megyek le békésen álmosan. Odafordul felém azt mondja, hogy le fog lőni, de én meg sem hallom, csak megyek tovább a kávéhoz. 
- Pasik. - forgattam meg a szeme, ezután otthagytam.

Konyhába nem volt szinte semmi, csak pár apróság. Főztem két kávét. Nem esett olyan jól. Hiányzott belőle a tej. Nelson mint örök szerencsétlen az első korttyal leöntötte magát. Levette a pólóját, majd a szék karfájára dobta.

Felhúztam a térdemet, az államat rátámasztottam és onnan figyeltem, ahogy sétál. Hatodik érzék, vagy csak túl féltűnően bámultam. Visszafordult és éretlenül nézett rám.

- Mit nézel?

A széket kifordította, majd lovagló ülésben felült rá. Háttámláján összekulcsolta a kezét, ezután az állát feltette rá, majd onnan figyelt engem.

- Téged. - adtam a leleményes választ. 

- Azt gondoltam, hogy nem a csillárt figyeled. - sóhajtott fel.

- Pedig milyen szép. - kezdtem el nézni.  

Megforgatta a szemét, majd odajött pontosan elém. Megfogta a kezembe lévő bögrét, majd letette az asztalra. Összekulcsolta kezünket, utána felhúzott a székből.

- Melyik a te szobád? - suttogta bele a fülembe.

- Balra a második ajtó az emeleten. - haraptam meg a fülcimpáját, mire egy hatalmasat nyelt.

- Gyakrabban is békülhetnének anyádék. - húzott felfelé.

- Szokta, csak akkor nem menekülünk el. Gondolom ez most sokkal rosszabb lesz. Régen azon vesztek össze, hogy elfejtetted ezt, te meg nem csináltad meg amire kértelek. Ezt ők este meg is beszélték. De olyan soha nem volt, hogy 3 kerek napig haragban voltak. Nem bírták ki egymás nélkül. Emlékszem anya milyen depresszió lett, akkor amikor apát meglőtték. Még még emlékszek arra, amikor anyának lett amnéziája. Rövid ideig, kiesett neki pár év, másnapra meg balesete utáni idő. Apa teljesen összeroppant érzelmileg. Több hónapig kísérgette anyát minden hova, hogy nehogy valami baja legyen. Ha elment és nem szólt azonnal hívta, mert féltette. Most is furcsállom, hogy ilyen sokáig bírják.

- Hogy ismerkedtek meg? - kérdezte miközben felkacsolta a villanyt a szobába.

- Apa meg akarta menteni, de későn  ért oda. Addigra leütötte a pasit aki zaklatta. Anya megpróbálta lerázni, de apám hazáig kísérte. Állítása szerint egy ilyen ritka és csodás teremtményt nem hagyhatja, hogy egyedül sétáljon. Így megtudta hol lakik, majd reggel az első útja a pékségből odavezetett. Nem ment el addig amíg anya bele nem egyezett egy randiba. Majd a randiról haza felé tartva egy hullába botlottak és ez volt az első közös ügyük. 

- Milyen romantikus, de nekem a mi találkozásunk tetszett.

- Egy szerencsétlen részeg lány, aki bárki ágyába bedőlt volna, aki meghallgatja a szíve baját. Ebbe mi a jó?

- TE. - döntött el az ágyon.