51. rész

.:: Lucas Szemszöge ::.

Minden a helyén van, már csak Tiffanynak kell igent mondania. Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz, ha nemet mond. Nem ez nem fog megtörténni.

Az ajtóban állok mint egy szerencsétlen. Mellettem Marley azt várja, hogy kitárjam neki az ajtót, de még nem merek bemenni. Kérek még időt. Vettem egy mély levegőt, majd beléptem.

Tiffany a kanapén ült és Soffyval nevettek. Mikor húgom észre vett elmosolyodott, majd valami mondott és eltűnt.

– Szia – ültem le mellé.

– Miért remegsz? – csodálkozott Tiffany.

– Jó az új hajad – terelem a témát.

– Köszi – mosolyodott el.

– Mit csinálsz este? – vettem bátorságot magamon.

– Gondolom alszok, miért kérded?

– Miért ilyen nehéz? – sóhajtottam fel.

– Mire akarsz kilyukadni?

– Gyere velem randira, ma este – mondtam el szuszra.

Döbbenetében megnémult, csak egy aprót bólintott. Kezemet nyújtottam, amit elfogadott, majd elkísértem a kocsihoz.
Kinyitottam neki az ajtót, majd gyorsan átrohantam a másik oldalra. Fél óra alatt ott is voltunk. Scott meggyújtotta a gyertyákat, mire oda értünk. Elmeséltem neki mindent, és várja, hogy milyen lesz a randink.

Volt egy elhagyott partszakasz, ott terítettem ki egy pokrócot, meg tettem körbe gyertyával. A kocsiba van még pokróc, hogy ha fáznánk, nem bíztam semmit a véletlenre.

– Tetszik? – kérdeztem tőle.

– Nagyon – mosolyodott el.

Oda vezettem a pokróchoz, majd elővettem a kosarat amibe a kaját tettem.

– Mivel nem tudok főzni, ezért remélem nem baj, hogy pizzat rendeltem – mondtam neki mire mosolyogva megrázta a fejét. – Biztos információból tudom, hogy most már a tenger gyümölcsöset szereted – vettem elő.

– Nyomoztál utánam.

– Nem kellett, csak elég egy húgocska.

– Ti Tomlinsonok – sóhajtott fel, majd elvett egy szelet pizzat.

Mind a ketten értelmetlen dolgokról beszélgettünk, meg pizzalva etettettük egymást. Hátunkon feküdtünk és figyeltük a csillagokat. Itt a tökéletes alkalom.

– Tiffany – szólítottam meg mire rám kapta a tekintetét –, emlékszel arra a kisfiúra, akivel régen együtt játszottatok? Ritka volt az olyan nap, amikor nem találkoztatok. Miattad szökött meg, mert nem akart cserben hagyni. Emlékszel, hogy hét éves korig szinte minden másnap együtt voltatok. Emlékszel, hogy hozzá rohantál sírva, amikor anyukád durva volt veled? Emlékszel, hogy mennyire szereted az a kisfiút.

– Igen – nézett rám értelmetlenül. – De honnan tudsz róla ennyit?

– Ha újra találkoznál azzal a kisfiúval, akkor szeretnéd?

– Emlékszek Lucasra, arra, hogy... – nem fejezte, mert végre ő is megértette.

– Amikor kiderült, hogy Liam az apád, az nap tudtam meg. Másnap össze estem, amikor rám köszöntél.

– Miért nem mondtad el?

– Mert féltem, hogy már nem szereted a kisfiút.

– Mindenkit ahhoz a kisfiúhoz hasonlítottam. Soha nem feledtem el, egyetlen egy pillanatra. Kíváncsi voltam, hogy vajon ő is gondol rám.

– Sokat – húztam magamhoz, majd a mellkasomra feküdt. – Nem fázol?

– Egy kicsit.

– Azonnal jövök, ne mozdulj – keltem fel, majd felbuktam egy kiálló gyökérbe, jót nevetett rajtam. Kivettem a kocsiból a pokrócokat, majd ráterítem, és vissza feküdtem mellé. Magamhoz öleltem, ő figyelte a csillagokat, én meg őt. Csodálatos volt, minden.