41. rész

.:: Soffy Szemszöge ::.

Már vagy két órája ülünk a kocsiba és isszuk a kávét. Vagy kő-papír-ollót játszottunk.  Be lett bizonyítva azaz állítás is, hogy a férfiak túlnyomó többségbe először követ mutat. Niall és Harry csak azt mutatta. Végig olvastam az összes magazint, amit a közeli árustól szereztünk, de semmi nem történik. Legalább egy zsebtolvaj lenne itt. Még tanultam is, ennyire soha nem szoktam kínlódni.

– Mindig ilyen unalmas a megfigyelés? – fejeltem le az ülés fejfáját.

– Igen, de volt már rosszabb. Amikor egyedül vagy. Az a legszörnyűbb – tette fel a lábát Harry.

– Vedd le a lábad, Rose kinyír ha tönkre teszed a kocsiját – lökte le a lábát Niall.

– Az asszony kocsijával jársz, ha ezt tudom, akkor az enyémmel jövünk – nézte le a barátját Harry.

– Ott van valaki – mutattam a boltbejáratára. 

Mind a hárman oda néztünk, de csak egy nő ment ki. De legalább valami történt.

– Követem – szállt ki Harry.

Vártuk hátha szól Harry, hogy talált valamit, de semmi  életjelet nem adott.

– Megnézem mi van vele. Ne szállj ki a kocsiból. Ha látod a férfit akkor üsd el, de előtte szólj nekünk – dobta nekem a kulcsot.

Bólintottam mire azonnal el is ment a társa után. Előre mentem, majd teljes figyelmet az üzletre helyeztem hátha meglátom a férfit. Saját magam hívta ki egy szkander versenyekre. Volt amikor legyőztem Magam kő-papír-ollóba. Igen tehetséges vagyok. Gondolkodtam azon, hogy mit kellene tanulnom az akadémián. Végig gondoltam, hogy egyáltalán a lányok kivételével szinte senkivel nem beszélek. Néhány szót azért váltunk, de úgy istenesen soha nem társalogtunk. De szerencsére nem kellett több tettemről gondolkodom, mert megcsörrent a telefonom.

– Igen – vettem fel.

– Elkaptuk a szemetet, gyere Bellagio Roadra.

Indítottam a kocsit, majd Steve elnavigált, hogy pontosan hol is vannak. Amikor odaértem éppen a falhoz szorították, miközben a földön az a nő ült, aki nem olyan rég vásárolta magának az arckrémet.

– Jól van? – guggoltam le elé. 

– Igen, csak megijedtem – remegett a hangja.

– Most már nincs baj – nyugtattam meg.

– Maradsz vele, mi elvisszük a szemét ládát, a kocsid hamarosan itt lesz – mondta Harry.

– Igen, utána haza viszem.

– Köszi Soffy – hagytak magamra.

Furcsán hangzik, de szerencsére sokkos állapotban volt a nő, így nem vette észre, hogy a kocsiba nem ült egyetlen egy ember sem. Hazavittem, majd ott kiraktam, megvártam míg beért a házba, majd én is haza mentem. Éjfél volt mire átléptem az otthon küszöbét.

Fotelbe apa ült és az ölébe anya aludt.

– Ügyes voltál – suttogta.

– Köszönöm – bólintottam.

Hatalmas puffanásra kaptam fel a fejem. Mind a ketten oda néztünk, még anya is, akiről mintha eltűnt volna a fáradtság. Megnyugodtunk mind a hárman amikor láttuk, hogy csak a szeretett bátyám esett le a kanapéról. Nem ébred fel rá, még a saját horkolására sem. Addig bökdöstem lábbal, míg az oldalára nem fordult, ilyenkor van csak csöndbe. A kanapé másik felén meg Scott aludt, a rég nem látott barátunk.

Anyát figyeltem ahogy közelebb bújik apához. Lestem apa örömét, ahogy magához ölelte anyát. Annyira jól megvannak. Vajon nekem mikor lesz ilyen társam? Vagy én szerencsétlen leszek, és örökre egyedül maradok?

Kitöröltem egy könnycseppet a szememből, majd felmentem a szobámba. Lefeküdtem az ágyra, majd vártam, hogy az álom elnyomjon.